Bring It Back-Fifth

03:00. Telefonom iszonyatosan hangos zenélésbe kezd. Ilyedten ugrok fel puha párnáim közül, s pattannak ki szemeim egyszerre. Telefonom keresésére indulok, a zene egyre hangosabban szól, s van egy olyan érzésem, hogy anyu is fel fog kelni rá. Az egész ágyamat széttúrva se találok a keresett mobilra, így megadóan dőlök vissza párnáim közé. Hajam arcomba hullik, amit próbálok elfújni onnan, ám az a negyedik próbálkozásra is ugyan ott marad. A zene még megy, majd ismét megpróbálom eltűntetni arcomba lévő tincsemet. Az ajtó kicsapódik, mire oda kapom a fejem. Anyu kócos hajával, reggeli arcával és álmos szemeivel találom szembe magam. Miután észreveszi, hogy mit csinálok, elneveti magát.
-Meddig akarod még üvöltetni a rock zenédet? Lassan a szomszédok is átjönnek - jegyzi meg, de tudom, hogy őt különösebben nem zavarja zenei stílusom, sőt, már a szomszédok is megszokták,hogy az erősítőn is sűrűn hallgatok ilyes fajta zenéket.
-Nem találom a telefonom - mondom anyunak kétségbeesett hanggal, majd az ágyam egyik oldalán elhelyezett éjjeli szekrényre mutat. A telefonom ott van, világító képernyővel s hangos zenével. Hálás pillantással nézek anyura, majd mint akit egy ágyúból lőnek ki, vetődök az ágy másik oldalára, s nyúlok a már idegesítő eszközhöz. Az ébresztőt kikapcsolom, anyu kimegy a szobámból egy "készítek reggelit" momdattal, én pedig az órámra pillantva rohanok a fűrdőbe egy gyors zuhanyzásra. Hajamat már este megmostam, így azt csak kifésülöm. Az előre kikészített ruháimba bújok, s a tükör elé állva kezdem kicsit eltűntetni a hatalmas karikákat a szemem alól.
Tudni kell, hogy még miután a bátyám írt, felhívtam, s igen sokáig beszélgettunk. Kiderült, hogy a barátnőjét hamarosan feleségül is akarja venni, csak megvárja, míg apa jobb állapotba lesz. Aztán átterelődött rám a téma, pontosabban a párkapcsolati részre, hisz ő se akarja elhinni - az ő szavaival élve -, hogy "ilyen gyönyörű modell nőnek" miért nincs senkije? Ezt már én is sokszor kiveséztem magammal. Aztán sok sikert kívánt a turnéhoz, meg a bepasizáshoz is és elköszöntünk.
Miután megvagyok az arcom rendberakásával, hajamat egy laza konytba kötöm fejem búbjára, s a bőröndönet és a táskámat fogva lemegyek a nappaliba. Telefonomra pillantva tudatosul bennem az idő, majd a konyhába igyekszek, hogy nyugodtan tudjak reggelizni. Az asztalon már ott van egy halom rántotta és bacon. Nyálcsorgatva ülök le anyuval szembe, aki már neki is lát az étel elpusztításához. Én se haboztam tovább, egy hatalmas adag tojást rakok tányéromra.
Reggeli közben sokat beszélgetünk. Úgy mindenről. Már el akarom mondani anyunak, hogy haza jön a rég "elveszett" bátyám, de Derek megígértette velem, hogy ne tegyem. Anyu érezi, hogy valamit eltitkolok előle, de azonnal terelem a témát egy olyan okkal, hogy minjárt itt lesznek a fiúk. Ő csak a kezembe nyomja a kedvenc termoszom, ami tele van gőzölgő kávéval. Ismét hálásan pillantok rá, s bele is kortyolok a kis üvegbe. A meleg ital lassan megy le a torkomon, felmelegítve engem is. Sokáig nem tudom élvezni, mert hangos dudaszó hallatszik. Azonnal anyura nézek, akinek szó szerint egyik szeme sír, másik pedig nevet. Gyorsan kiheseget a konyhából, megfogom a cuccaimat, s szaladok is ki a friss, hajnali levegőre. Kint egy fekete, sötétített ablaku busz vár, amiből, ahogy kijöttem, szállíngóztak ki a srácok. Mindegyik egy-egy öleléssel fogadott, majd betették a táskáimat a többi közé.
-Hallod Spen! - kiált oda nekem Cam - Te kevesebb cuccot hoztál mint mi- röhög fel, s lecsukja a csomagtartó ajtaját.
-Pedig még gondolkodtam azon hogy szedek ki pár ruhát-nevetek vele, majd anyuhoz fordulok, akit alaposan megölelgetek, megpuszilgatok, s csak azt veszem észre, hogy egyre több kéz van körülöttem. Most anyun a sor, így ő nevet. A fiúktól is könnyezve köszön el. Örülök neki,higy jó kapcsolatban vannak. A srácok így is jó sokszor pofánkodták be magukat hozzánk, és anyu nagyon megszerette őket. Konkrétan a fiainak tekinti őket.
Miután végeztünk Mr. Hill szól, hogy én ülök az anyósülésre, mert azt a fél órát is alig bírta ki, úgy, hogy Nash ült mellette. Mosolyogva ülök be az ülésbe, vigyázva, hogy egyik fiú se lássa. Becsukom qz ajtót, s várok. Bentről látom, hogy Nash nyitja azt, majd amikor észrevesz meglepődve magyarázza, hogy az márpedig az ő helye. A managerük szól rá, hogy ő kért meg erre, mivel nem hajlandó három órát mellette ülni, és, hogy nagyon gyorsan tolja befele a buszaba a hátsóját, mert le fogjuk késni a repülőt. Nash erre durcásan fogta magát, s beült a MÖGÖTTEM lévő egyetlen üres helyre. Lesznek még itt bajok.
Anyunak integetve, dudálva haladtunk el a kis utcából. Telefonomat előveszem, s írok Dereknek egy üzenetet, hogy elindultam a repülőre.
-Ki az a Davis és miért írsz neki?- kérdezi Nash, mire én teljesen megilyedek, s a telefonomat is kis híján eldobom.
-A bátyám, és azért mert este megkért rá-magyarázom a gyönyörű szemébe nézve. Nyitná már a száját egy újabb kérdésre, de Cameron, aki mellette ül, előbb teszi.
-Neked van tesód?- kérdezi Cam teli szájjal. Gusztusos, hogy láttam milyen chipset eszik.
-Van. És mielőtt megkérdeznétek 27 éves és nagyon hasonlítunk a korkülömbség ellenére.
-Mindent elmondtál- nevet fel Gilinsky.
Telefonomon megnyitom a Snapchat nevű alkalmazást, s felemelem a készüléket.
-SRÁCOK SELFI!-kiabálom el magam, mire az összes hímnemű pózol. Lenyomom középen a gombot, majd "Utazás van✌📷🌏🌍🌎🚗" felirattal kiposztolom.
Hát valahogy így indul egy turné velük, a MagCon fiúkkal.

Bring It Back-Fourth

Egy hét. Egy hét telt el az óta, mióta apámról kiderült, hogy rákos. Ez idő alatt mondhatni nem igazán sok minden történt. Minden napom azzal kezdődött, hogy bementem a kórházba érdeklődni és meglátogatni apát, majd elmentem dolgozni. A munkát végigszenvedtem, hazamentem, lezuhanyoztam, ettem valamit, aztán ismét a kórház falai között kötöttem ki,haza hoztam anyut, hogy pihenjen, mert minden este valamelyik rokonunkkal visszamegy apuhoz, és pihennie is kell valamikor. Az orvosok és a nővérek teljesen megértik, hogy anya ott van éjjel nappal, így már egy plusz ágyat is vittek a szobába. Anyut magamhoz költöztettem, legalább addig, amíg aput ki nem engedik, de szeretném, ha utána is itt lennének. Az ő házukat meg majd eladnánk, hogy apu gyógyszereit tudjuk belőle állni. Meg persze a temetése sincs kizárva. Anyuval mindketten tudjuk, hogy apunak csak hetei vannak hátra, és kell gondoskodnunk az anyagiakkal is. Emellett a munkám egyik része nagyon beindult. Egyre többen jönnek hozzám fotósorozatokat készíttetni, így már nem igazán tudok a modellkedésre időt fordítani. Az igazat megvallva nem is bánom. Persze kicsit hiányzik a sok pózolgatás. Viszont van itt még valami.

- Figyelj anyu. Van egy dolog amit el kell mondanom. Viszont ha ellenzed, megértem. Semmi gond. De jogod van tudni róla. 

- Bármi is az, tudod, hogy én támogatlak. Igaz, hogy nehéz időket élünk, de te attól élheted az álmaidat. 

- Igen ezt mind tudom. De ez most más. 

- Akkor mondd! Nem fogom leharapni a fejed - s ebben az egy hétben talán most először láttam egy kis igazi mosolyt szája sarkában. Hasamban viszont nagy izgalom keletkezik, ez a nyugodtság nem marad meg sokáig benne. Fejünk felett a lámpa pirosan villog, ezért megállok az autóval. 

- Meséltem, hogy a héten készítettem bizonyos MagCon fiúkkal egy sorozatot.. vagyis egy plakátot. Nos... ők megkértek, hogy menjek velük az utolsó turnéjukra fotózni. Én azt mondtam, hogy átgondolom. Már tudom pár napja, de nekem is át kellett gondolnom. Arra jutottam, hogy megbeszélem veled, tanácsolsz valamit, s talán el fogom tudni dönteni. 

- Ez fantasztikus! Én semmi pénzért nem hagynám ki. 

- Sejtettem hogy ezt mondod - mosolyodok el én is. A lámpa zöldre vált, az autóval pedig megyünk tovább - Viszont ez nem kis időt jelent. Minimum két hónap. A fiúk az egész világot körbe akarják járni, mivel befejezik a MagCon életet. Mindenki megy a saját útján tovább. És én nem most tervezem elhagyni ezt a kis várost, itt van apa. Bármi baj van nem tudok segíteni, valljuk be, te se vagy már olyan fitt. Aztán ha bekövetkezik a vég, akkor nem tudok itt lenni. Nem fogok tudni neked segíteni, ott akarom lenni melletted. De ezt esetleg Európából nem lehet - könnyeim már patakokban folynak. Szerencse, hogy már a házam előtt állunk. Ahogy elfordítom a kulcsot az autóban fejemet a kormányra hajtom, s úgy itatom az egereket. Anyu nyugtatásképp a hátamat kezdi simogatni. Emlékszem, kiskoromba mindig ezt csinálta, ha ideges vagy szomorú voltam. De tudom, hogy ez most nem segít. Fáj az a tudat, hogy apám haldoklik, hogy nem tudom megvalósítani az álmom és, hogy egy ideig nem is szabadulok ebből a poros városból. 

- Menjünk be, főzök egy teát, és megbeszéljük. Átnézzük a jó és a rossz oldalát is, és majd te eldöntöd. Vagy ha neked jobb az, akkor együtt döntjük el - ötletére rábólintok. Kezébe nyomom a lakás kulcsát, s már szinte azonnal a konyhába voltunk. Ő elővette a vízforralót, a különböző teákat. Az agyam ezerrel pörög, nem tudom mi legyen, aggódok a szüleimért. Aggódok a lehetőség miatt. De bármelyiket választom, lehet elvesztem a másikat. Anya leteszi elém a kedvenc bögrémet, ami tele van a kedvenc teámmal. Kinyit egy szekrényt, amiből elővesz apró teasütiket, s rám nézve kezdi sorolni az előnyeit a turnénak. Persze én azonnal a hátrányait mondom. A végére már egymás szavaiba vágva magyarázunk egymásnak, amiből egyikünk se ért egy szót se, úgyhogy csak elnevetjük magunkat. 

-Anya te mostanában egyre boldogabb vagy. Mi történt, amiről én nem tudok? - húzogatom szemöldököm. 

- Szülinapodig akartam várni...

-Várj! Ugye nem azt akarod mondani, hogy örökbe fogadtok egy gyereket?- kérdezem kissé hisztérikusan. Itt vagyok húsz éves, már nem testvért, hanem gyereket szeretnék. 

-Nem, dehogy! Azt már én sem vállalnám. Ez jobb, és ha nem vágnál a szavamba el is tudnám mondani - aprót bólintok, jelezve, hogy mondhatja - Apád már sokkal jobban van. A daganat lejjebb ment, hamarosan műthetik - mosolyodik el a végén, én pedig nagy örömömben nyakába ugrok, s látásom máris torzul. Ebben a pillanatban pedig eldőlt a választásom.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Aznap este hívtam is Mr. Hill-t, akinek elújságoltam a remek hírt, miszerint megyek velük a turnéra. A feltételek nagyszerűek. Kapok külön autót, saját sofőrrel, és igazából csak a fellépésen és a Meet&Great-en kell ott lennem, és csak kivételes esetekkor az ő turnébuszukon kell lennem és szintén fotóznom kell. A délelőttjeim teljesen szabadok lesznek, mehetek arra, amerre csak szeretnék, hisz úgysem tudják, ki is vagyok. Egyszóval fantasztikus lesz. 

Most épp a ruháimat és egyéb holmijaimat szedem össze, amiből rengeteg van, hisz két hónap nem kis idő. A ruháim már megvannak, a cipőimet is nagyjából összeszedtem, már csak a fürdőből kell kipakolnom. Elrakom a hajszárítómat, a hajsütővasamat, a fésűmet, a különféle sminkes dolgokat, rakok két tusfürdőt és sampont, meg persze az elmaradhatatlan törülközőt. Késznek is nyilvánítom magam. Végignézem a gondosan megírt listámat, amit már vagy egy hete folyamatosan írok, hogy biztosan meglegyen minden. A lista aljára fel vannak írva az elektronikai dolgok, mint például a laptopom, a telefonom - mivel képes vagyok itthon hagyni - a tabletem és mindennek a töltője, illetve fej- és fülhallgató. Ezeket bedobálom egy kézi táskába, majd a hatalmas bőrönd tetejére helyezem. Hatalmas levegőt veszek, s miközben kifújom azt, ledőlök az ágyamra. A plafont bámulom, és gondolkodok, mit is kéne még elraknom, de tisztába vagyok azzal, hogy ennél biztosabban bepakolni már nem lehetne. 

Ránézek a telefonomra, s azon már annyi üzenet van, hogy a végét nem is lehet látni. 

Nash Grier: Ne feledd, hajnali 4-kor a házad előtt leszünk!

Cameron Dallas: Hey csajszi holnap indulunk és ne feledd sexy legyél😉

Matt Espinosa: Ne hagyd otthon a közös pólónkat!!!

Mr. Hill: Pontban hajnali négykor legyél kint a házad előtt. Nem késhetünk egy másodpercet se!

Derek Davis: Szia hugi! Holnap érkezek haza. Hallottam hogy elutazol így hazamegyek anyuhoz meg apuhoz. Vigyázz magadra! Pusz

Bring It Back-Third

Anya meghazudtolva önmagát száguldott át hozzám, autóval, 53 évesen. Abban a két percben az aggodalmam rohamosan nőtt. Abban a két percben a vérnyomásom az egekbe szökött. Abban a két percben a lehető legtöbb hajszálamat téptem ki. Abban a két percben úgy éreztem szétesik körülöttem a világ. 

Mikor anya hatalmas erővel tépte fel az ajtót tudtam, hogy hatalmas baj van. Ijedten tekintettem fel rá, igyekezve a legrosszabbra is felkészülni. 

-Anya mi történt?

-Apád..- és ennyit mondott ki. Eltört benne az a bizonyos mécses. A fájdalomtól a földre roskadt, engem még jobban megijesztve. Bár az igazi okát annak, hogy miért is sírt úgy, mint aki mindjárt elveszít valakit, csak később tudtam meg. De talán jobban is fájt. 

Miután egy kicsit összeszedte magát, hatalmas szemeivel rám nézett. Semmi mást nem mondott, csak egy szót. Egy szót, ami talán megbélyegezte az egész életemet. 

-Rákos..- s akkorra már nem csak egyik szülőm sírt. Megfagyva bámultam magam elé, s rá kellett jönnöm, hogy az eddig tökéletesnek hitt életem szétesik. Elvesztem életemben talán a legfontosabb személyt, erősnek kell mutatnom magam anyám előtt, hogy neki is könnyebb legyen feldolgoznia a tényt, miszerint elveszti szeretett férjét. S talán már tudtam, hogy sosem lesz minden a régi. Tudtam, hogy ha ennek vége, a szívemben marad egy tüske, ami örökre meggátolja azt, hogy igazán boldog lehessek.

Miután mind a ketten lenyugodtunk, kértem, hogy menjünk be hozzá a kórházba. Belül nem igazán voltam felkészülve arra, hogy a valóságban is szembesüljek a tényekkel, miszerint apám haldoklik. Viszont tudtam, hogy ez nem akadályozhat meg abban, hogy még láthassam. Ameddig csak lehet.

Undorodva lépem át a kórház ajtaját. Sosem szerettem ezt a helyet. A gyógyszerek és a fertőtlenítők szagának a keveredése, az idegesen rohangáló orvosok és a nővérek ide-oda szaladgálása, a kényelmetlen székek a szűk folyosókon. Mindig is utáltam. De most nem az a helyzet adódott, hogy fejvesztve rohanjak ki, ahogy a recepciós hölgy megkérdezi, hogy miben segíthet. 

Anya fejből emlékezett arra, melyik szobába is található apa, így egyenesen a lépcsők felé vettük az irányt. Ez a kórház jelentősebben kisebb, mint anno még Sydney-ben, de itt talán az orvosok is kedvesebbek velünk. A szobához érve első dolgom volt megnézni, hányas szobába is fekszik, hátha munka előtt vagy után lesz erőm bejönni. A kilincset anyu óvatosan nyomta le, gondolom azért, nehogy felkeltse a békésen alvó férjét. Könnyeimmel küszködve léptem át a küszöböt, s igyekeztem minél jobban elrejteni azokat. Tudom, hogy apunak is nehéz azzal a tudattal leélni az életét, hogy bármikor eljöhet a vég. Teste nyugodtan hevert az ágyon, pont úgy, ahogy otthon szokott a kanapén miközben a tévét bámulja. Most is éppen az egyik kedvenc csatornáját figyeli hatalmas nagy figyelemmel. Anya nagy óvatossággal becsukja mögöttem az ajtót, de a hangja így is megcsapja fülemet. Apa azonnal felénk kapja bánatos tekintetét, viszont amikor kék szemei megakadnak rajtam, szeme felcsillan, s mosolyra húzza vékony ajkát. 

-Spencer! De jó téged látni! Nem jöttél vasárnap ebédre - a végét már nagy szomorúsággal mondja. Megértem. Az én szívemet is elönti a megbánás.

-Igen tudom, de délelőtt egy fotózásom volt, és nagyon elhúzódott. Viszont megkaptam a képeket. Szeretnéd látni?- világ életemben arra vágytam, hogy vagy a kamera előtt vagy a kamera mögött álljak. Mindig is ezért harcoltam. S a legfontosabb segítőm apa volt. A mai napig imádja nézni a rólam készült képeket, még jó, hogy ma elküldték postán, és a recepción a kezembe nyomták. Apa szeme ismét felcsillan amikor látja, hogy egy vastag borítékot húzok elő táskámból. Óvatosan nyúl érte, és veszi ki kezemből. 

-Ide adnád a szemüvegem? A szemem se a régi már-keserűen felnevet, amit csak arra vélek, szeretné, ha egy viccnek tartanánk az ő hatalmas gondját. Megfordulok tengelyem körül, közben a szemüveget keresem. Hamar megtalálom, elbaktatok érte, majd azt is a kezébe adom. Anya leül mellé egy székre, és ő is elkezdi vele nézni. 

-Még ti a képeket nézitek elmegyek magamnak kávét venni. Ti kértek valamit?- a válasz egy egyszerű nem volt. Tudomásul veszem, hogy senki se olyan fáradt, mint én, s az ajtón kilépve első dolgom az, hogy megtaláljam apukám orvosát. Elfordítom fejemet jobbra, s máris egy fiatal orvosra lelek. 

- Elnézést! Meg szeretném érdeklődni, hogy kinek a betege Mr. Davis?

- Nos, ha elárulja a keresztnevét, többet mondhatok. 

-Paul. Paul Davis-az orvos bólogatva jelzi, megértette, amit mondtam. 

-Nos, akkor jó helyen jár. Dr. Stromberg vagyok. Miben segíthetek?

-Tudni szeretném, mennyire súlyos édesapám helyzete. 

-Nem szeretnék magának kertelni. Az apja elég súlyos eset. A rák kezdetben a májáról indult majd áttét keletkezett a tüdejében. A rák viszont már akkora, hogy műteni se lehet igazán. Viszont a kemo-terápiát alkalmazva csökkenthetünk eredeti méretéből, így műtő képessé téve a szerveit. 

-Értem. Mennyire van arra esély, hogy le lehet kicsinyíteni? 

-Az igazat megvallva nem sok. Az áttét is már nagy, időbe telhet, amíg egy kicsivel is kisebb lesz, de akkor lehet már késő. 

-És a kemo-terápián kívül van valami megoldás?

-Nem hinném. Az én tudásom szerint ezen már nem lehet segíteni. Viszont ha bármire rátalál, akkor állunk rendelkezésére, és kipróbáljuk. 

-Ez igazán sokat jelent. Jelentősen könnyített a lelkemen. Viszont van még egy kérdésem, ami mindennél jobban aggaszt. Mennyi ideje van még hátra?-a választól félek a legjobban. Tudom, hogy nem sok. Viszont az időt hallva akaratlanul is könnyezni kezdek.

Bring It Back- Second

Hellóka! Nos igen rég jelentkeztem. Nem terveztem magyarázkodni, de most muszáj lesz. Több ok is közrejátszott, miért is nem volt új rész. Az egyik az, hogy idén kezdtem a gimit. Kéttannyelvűbe járok, ezért sokat kellett tanulnom, hogy belerázódjak ebbe az egész hercehurcába, a gimit is szoknom kellett, az osztálytársaimmal alakítottam ki a kapcsolatokat, s a többi. A másik, hogy koleszos vagyok, ezért csak hétvégente vagyok itthon, laptop közelbe. Internetem van, csak a telefonomon, úgy viszont nehéz lenne kirakni a rézt. Viszont ma sok minden történt velem, hisz megpróbálkoztam belépni más világba - gondolok itt a fotózások és a színészet világára-, ami miatt Orosz Barbarával beszélgettem. Igaz nem sikerült, de rá kellett jönnöm, hogy nekem az írás marad, ezért próbálok csak erre - na meg persze a sulira - koncentrálni, így folytatom rendszeresen a blogot, emellett könyvet írok és novellákat. A nővérem tervezi, hogy amint kész lesz a könyvem, addig harcol, amíg ki nem adják, úgyhogy, lehet hamarosan láthatjátok a könyvesboltokban,és remélem venni is fogjátok. De nem is húzom az időt, jó olvasást, remélem tetszik, és lesz pár olvasó még!

Bring It Back - Second

Bring It Back-second

Magamban kis izgatottsággal írom meg a már megszokott szerződést, miszerint én készítek el egy fotósorozatot. Mikor elkészül a nyomtatásra kattintok, s várom, hogy a szerkentyű kiadja a lapot. A kis irodába, ahol néhány képen, egy asztalon és pár széken kívül nincs más, hírtelen csend lesz, csak a gép zakatolása hallatszik. Mind a ketten, én és Mr. Hill is várjuk, hogy megtörténhessen a mai nap utolsó dolga, ami nem más, mint, hogy aláírjuk a megegyezést. Mikor Mr. Hill belépett, hogy megbeszélhessük a megbeszélni valókat, nem is gondoltam volna, hogy hamarosan ennyi minden az ölembe hullik majd. A papírt a kezemben fogva aláírom először én, majd odanyújtom a velem szemben ülő, kissé borostás, körülbelül negyvenes éveiben lévő figurának. Zakója zsebéből előhúz egy gravírozott tollat, amit kicsit furcsállva nézek, de inkább figyelem, miközben átfutja szemeivel a kis szöveget, s kacskaringós betűkkel leírja nevét. Tollát visszahelyezi, a gondolom jól megérdemelt helyére, s rám néz.

-          Nos, akkor a megegyezés szerint szerdán jövünk a srácokkal, hogy elkészülhessen a fotósorozat – említi meg ismét a dolgot, viszont a szemében csillogást vélek fel, amikor a bizonyos személyeket említi.

-          Hány főről lenne szó, mivel akkor nem mindegy mekkora a terem nagysága – tudakolom meg, s láthatólag elgondolkodik a kérdésemen. Ezek szerint nem három főről van szó.

-          Hát gyors számításaim szerint tizenegy, h nem betegszik meg addigra egy se. Viszont ha ez előfordul, akkor mindenképp tolunk az időponton.

-          Értem. Hát akkor szerintem mindent elintéztünk – szólalok meg kis szünet után, s jelentősen a karomon lévő órára pillantok, ami háromnegyed tizenkettőt mutat - , viszont nekem most sietnem kell, már várhatnak rám – mosolyodom el kínosan, hisz nem így szerettem volna elválni a következő kuncsaftomtól. Megértően bólint, majd egy gyors kézfogást követően ketten lépünk ki a kis teremből. Sietős léptekkel haladok a már megszokott útvonalon, s lépek be az öltözőbe, ahol már vár a sok felvenni való ruha, a sminkes és a fodrász is. Pár perccel később már az előre elkészített háttér előtt állok, s a kamera apró kattogásait hallgatom. Örömmel teszek meg mindent, amit a mostani fotósom kér, s dicsérő szavakkal illett, mondván remekül be tudok állni, és tökéletes az alakom. Arcomon a mosoly még nagyobb lesz, hisz kinek ne esne jól ilyesfajta bók?

Kezdem viszont unni, hogy már lassan egy órája itt mozgolódok, s még mindig nem akarja befejezni a dolgát. Én tudom, milyen kamera előtt állni, ezért nem szoktam teljesen beleélni magam effajta fotózásokba, hisz tudom, mennyire fárasztó tud lenni ez az egész hercehurca. Lassan befejezi, de tényleg nagyon lassan, s én végre szabadulhatok a kamerától. De csak fél órára, hisz jön a következő. Ismét a kamera előtt fogok állni, annyi különbséggel, hogy azok a képek egy divatmagazinnak fognak menni, és több lány illetve fiú is szerepel majd. Nekem itt kevesebb lesz a feladatom.

Pár perc múlva az öltözőmbe haladok, ahol áthúzom a ruhámat, majd a hajammal is és a sminkemmel is babrálnak egy picit. Elmegyek inni pár kortyot, de ahogy pislogok egyet máris a fehér háttér előtt állok a többiekkel együtt.

Három órával később már az irodában jó kicsit leülni, de inkább összeszedem a holmiijaimat, és haza indulok. A portán a recepciós aranyosan rám köszön, de tudom, hogy csak a látszat kedvéért. Hogy miért? Ő is fotós akart volna lenni, de neki nem sikerült, pontosabban miattam, és érezhető a harag felém. De nem tehetek ellene semmit. Próbálkoztam már vele, de se a főnököm, se más cégek nem engedtek. Fanyarul mosolyogva nyitom ki az így is nehezen nyitódó üvegajtót, és a meleg Kaliforniai levegőbe kilépve egyből az autóm menedékébe vonulok. Szeretek a munkaidők vége előtt hazamenni, mivel így nem kell a délutáni kavalkádban hazaszenvednem magam, és hamar a ház hűvösségébe menekülhetek. Az út kevesebb mint fél órát vesz igénybe, a kis kerülőutam miatt, így hazaérve a konyhába sietek. Előveszek némi hozzávalót és főzök egy kis ebédet. A dolgomat a telefonom éles hangja szakítja félbe. Érdeklődve haladok a kis készülék felé, amire rápillantva anyukámat látom.

-          Szia anya! – köszöntöm egyből, boldogan mosolyogva.

-          Szia Drágám! Otthon vagy már? – hangjából hallom, hogy a sírás határán áll. Félve bólintok egyet, ami felesleges, hisz nem látja.

-          Igen, mi történt?

-          Átmegyek. Ez nem telefon téma – megrémiszt viselkedése, ezért félve nyitom ki az ajtót, amikor becsönget.

Bring It Back - First

Bring It Back - First

Szemeim a Nap első sugaraira nyílnak ki, s csukódnának is vissza, de hiába. A napom elkezdődik, menni kell tovább. Felülök hatalmas ágyamban, s a puha párnák máris hiányoznak. Nem olyan könnyű otthagyni azt a meleg ölelést, amit azok adnak. Takarómat gyorsan lehajtom takarva maradt testrészeimről, s óvatosan fordulok alvóalkalmatosságom széléhez. A földön már vár az est folyamán kihűlt mamuszom, amibe belebújtatom lábfejeimet. A hideg kiráz, de mit sem törődve vele felállok, így végleg elhagyva az alvás utáni vágyat. Gardróbomba lépve keresem ki futóruhámat, ami egy – nyár szempontjából nézve – enyhén feszülős térdnadrág és egy top. Ruhákkal a kezemben lépek ki melegséget sugárzó szobámból, s egyenesen a fürdőbe megyek. Lekapom magamról a pizsamának szolgáló, pár számmal nagyobb Arctic Monkeys-os pólómat, s helyette felveszem a kiválasztott ruhákat. Hajamat kifésülöm, majd felkötöm fejem búbjára. Sminkeléssel nem bajlódva indulok meg a nappali fele, ahol magamhoz veszem a telefonomat, a fülhallgatómat illetve a lakáskulcsomat. Futócipőmet felrángatom, ami kicsit nehézkesen adja meg magát. Szedve lábaimat megyek ki a friss levegőre, az ajtót bezárom, majd véletlenszerű lejátszásra állítom telefonomon lévő zenéket. Az első elkezdődik, én pedig megindulok a park felé. Imádok reggelente futni. Nem csak azért, mert mozgásban tartom magam, és fittebben tudok alkalmazkodni a mindennapi megpróbáltatásokhoz, hanem ilyenkor, reggel fél ötkor még nemigen láthatóak emberek. Az éppen felkelő Nap pedig még elképesztőbbé teszi a tájat. Minden olyan csendes és nyugodt. Az itt lakók ilyenkor még csak ébredeznek, s csak pár autó tűnik fel a láthatáron. Ilyenkor tetszik a legjobban a hely, hat órától már minden megy mint mindig, nyüzsögnek az emberek, taxik, buszok, autók mindenhol. Hogy is lehetne másképpen? Ez itt Los Angeles!

Lihegve teszem meg azt a pár lépést a kedvenc helyemig. Mindig itt állok meg, kicsit megpihenek, gyönyörködöm a látnivalóban, majd mikor már megunom, hazafutok. Leülök a padra, ami mint mindig, most is üresen áll. Fülhallgatómat nem teszem el, a zenék folyamatosan váltják egymást. A tájat nézve elönt a nyugodtság. Hogy miért? Magam sem tudom. Nagyot sóhajtva felállok, és először lassabban, majd egyre gyorsulva indulok meg haza. Otthon az órámra pillantva rá kell, hogy jöjjek, elment az idő. Délre már bent kell lennem munkahelyemen, hogy elkezdhessem a napi pörgést, s most hat óra van. Gyors fejszámolást végzek, amiből kiderül, hogy van háromnegyed órám a zuhanyzásra és a felöltözésre, húsz percem a sminkem és a hajam elkészítésére, negyed órám a reggelire és a közösségi oldalaim ellenőrzésére, egy órám a fotós kellékek elcsomagolásához, és marad fél órám, arra, hogy egy kicsit szusszanjak, illetve bepakoljak az autóba. Mosoly kúszik arcomra, tudván, hogy ez sima ügy lesz. Rohanva megyek a mai napon másodszorra a fürdőbe, ahol most a zuhanyt veszem meg célul. Megnyitom a vizet, de a szokásos melegebb helyett most inkább a hidegebb fokú felé hajlik testem. Mikor tisztának és izzadás mentesnek érzem magam, kilépek a kabinból, s törölközőmet megfogva indulok meg ruháim felé. Ma meleg lesz. Döntöm el magamban, majd kikapok a sok gönc közül egy fekete harisnyát, egy farmer rövidnadrágot és egy egyszerű pólót. Magamra kapkodva őket lépek be szobámba, ahol a sminkes asztalomhoz haladva eldöntöm, hogy az arcomat nem rejtem el két kiló vakolattal, meg eleve lesz megint egy kis modellkedés, egyszóval megkönnyítem a sminkesek munkáját azzal, hogy nem kell pazarolniuk annyira a sminklemosót. Egy kis alapozót viszek föl arcomra, majd jöhet a szempillaspirál, a tus és egy enyhe piros rúzs. Hajamból kirángatom a hajgumit, félredobom azt, bedugom a göndörítőmet, s laptopomhoz igyekszem. Felnyitom tetejét, majd egyből megjelenik a tegnap otthagyott YouTube. Kíváncsian kattintok rá a feltöltött videóra, amin már így is több ezer megtekintés áll, s pár hozzászólás is érkezett. Meglepődve nézem a képernyőt, de nem nagyon törődve vele, beindítom a szokásos lejátszási listámat. Dúdolva kezdem begöndöríteni hajam, majd mikor végzek vele gépemet kezembe véve megyek le a konyhába valami reggeli féleséget összeütni. A hűtőből előveszem a vajat, a szalámit, a sajtot, ezek mellé pedig salátaleveleket rakok. Előveszek egy bagettet, s csinálok egy Spencer-szendvicset. Becsomagolom, leteszem az asztalra. Nekilátok a reggelimnek, ami nem más mint egy tojásrántotta. Hamar elkészül, ami nem probléma, hisz hasam elégedetlen morgással adja tudtomra, hogy már kiürült. Mohón kezdek neki, s csak később jövök rá, hogy még nem hűlt ki, ezért lihegve próbálom lehűteni a számban elhelyezkedő falatot. Miután le tudtam nyelni, és nem égette szét a nyelőcsövemet, felnéztem Twitterre és Facebookra. Mindenhol azt vettem észre, hogy nagyobb lett utánam a kereset. A videót többen megosztották, amit mosolyogva nézek. Elhatározom, hogy ma ismét feltöltök egyet, hadd örüljenek.

Reggelimet befejezve elpakolok a konyhában, majd az otthoni műtermembe lépve megpróbálok emlékezni arra, mit is kell mára összepakolnom. Körülnézek a szobában, hátha segítséget találok számomra. Hamar meg is látom, hiszen az egyik falon van egy nagy naptár féleség, ahol inkább csak a napok vannak felfestve a falra, s a napok alatt sok post-it van felragasztva. Ezeken a kis papírdarabokon szerepelnek a fotózások időpontjai, helyszínei, és fajtái. A szobában helyet kapott egy íróasztal, amin sok sok papír gyülekezik. Ezek inkább kinyomtatott fotók, portfóliók, mintaképek, és egy kis hivatalos papír is helyet szorított magának. Itt sem ártana kicsit rendszereznem a dolgaimat. A papírok alól előkotrom noteszem, majd a pici lapocskákat a falról a füzetbe rakom át. Elkezdem összeszedni a dolgaimat, a táskák száma pedig már elérte a négyet. Államat vakargatva gondolkodom, hátha le tudom csökkenteni ezt a számot akár egyel is, de nem lehet megoldani. Váll rándítva fogom meg őket, és viszem ki az autóba. Még visszamegyek az elkészített ételféleségért, a laptopomért és a táskámért. Bezárom magam mögött az ajtót, telefonomon pedig leellenőrzöm az időt. 08:49. Új rekord!

Vigyorogva szállok be a kocsimba, és indítom be, majd a munkahelyem felé veszem az irányt. A forgalom lassan halad, a lejátszómból szólnak a különféle rock zenék, amiket élvezettel énekelek, vagy éppen dúdolok. Előttem a lámpa pirosra vált, lassan közeledek felé, majd a megfelelő helyen megállok. Telefonom megcsörren, én pedig igyekszem minél előbb a fülemhez emelni. Mikor megtalálom a keresett eszközt, közben meg már a rádióhoz nyúlok, hogy a zenének a hangerejéből lejjebb vehessek.

-  Igen, tessék! – szólok bele illedelmesen. Megszokott rutin.

- Jó reggelt! Spencer Davis-t keresem.

- Jó helyen jár, Én vagyok az. Miben segíthetek?

- Egy fotósorozatot szeretnék kérni öntől.

- Rendben, megoldható – gondolkodom el, majd a lámpa zöldre vált, én pedig elindulok.

- Oh éppen vezet? Akkor nem zavarok, visszahívom később.

- Esetleg ma be tudna jönni a stúdióba, hogy megbeszélhessük a részleteket? – reménykedem benne, hogy válasza igen lesz, bár nem utasítottam el a nemleges választ sem.

- Persze! Önnek megfelel a tizenegy óra? – imáimat meghallgatták, igent mondott. Ezeket az egyeztetéseket jobban szeretem személyesen intézni. Hogy miért? Ismét nem tudok erre válaszolni.

- Tökéletes. Akkor várom, Mr… - elakadok egy percre, de az úr kisegít a túlsó oldalon.

- Mr. Hill – mondja, de érzem hogy közben mosolyog – Rendben, Miss. Davis. Viszlát!

- Viszlát – nyögöm ki én is a végét, majd teljesen az útra szegezem a figyelmemet.

Közben nem is sejtem mit hozhat számomra a jövő ezzel a találkozással.

Bring It Back - Prológus

Nos, nagy nehezen de ideért a prológus. És ha észrevettétek időben vagyok! Csak maradjon is így. Nem húzom tovább, csak annyi még, hogy a blog hivatalosan 06. 01-jén nyit, és ha minden igaz ezen a napon fogom hozni az első részt is. Remélem elnyeri tetszéseteket!

    Bonnie

PROLÓGUS

Gitárommal a kezemben ültem le az ágyamra, hisz fogalmam sem volt mit szeretnék. Elővéve laptopomat unottan nézegettem mit is énekeljek el, amit kísérni fogok egyetlen hangszeremmel. Minden elém került, de már egyik sem volt újdonság, hisz az összes laptopomon pihen videón. Aztán megláttam egy dalt, rákattintottam, hallgattam, s csak hallgattam hisz a dallama egyszerűen belemászott a fülembe. Csodálatos volt! Első dolgom a dal meghallgatása után rögtön az akkordok megkeresése volt, hogy át tudjam tanulmányozni. Közben folyamatosan a zenére koncentráltam, aminek szövegé kezdtem megtanulni. Szerencse, hogy kapó vagyok dalszövegekre. Miután megtaláltam a keresett dolgot, belekezdtem a gyakorlásba. Az üres házat a gitárom érdekes csengése töltötte be. majd hangom is csatlakozott hozzá. A kezem gyorsan járt a húrokon, kezdtem felbátorodni, s hiába az, hogy csak én vagyok a házban, mégis remegett a hangom, mint, amikor szerepelek. Itt még a laptopom kamerája sincs itt.

Elgyakoroltam kétszer is, s úgy döntöttem, ezt is felveszem, s megy a többihez egy rejtett mappába. Mire mindent beállítottam, addigra a szöveget is teljesen tudtam – hála a jó dallamnak - , így már csak az kellett, hogy felvegyem. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amit meg akartam valósítani. És talán ez a döntés volt a legjobb az egész életemben.

Nyitás

Sziasztok! Nos kezdhetnék hosszú beszédet, de nem nagyon szeretnék ezzel most foglalkozni. A lényeg tömören megfogalmazva annyi, hogy mivel még nem igazán - egyáltalán - láttam még Shawn Mendes fanfic-et, ezért gondoltam belevágok. És nem csak azért, mert, hogy új és nincs ilyen, hanem egyszerűen felállt egy történet a fejemben, és ki akarom írni magamból. Imádom Shawn hangját, mindig megmosolyogtat/felvidít.
 Na de egy kicsit rólam! Nem ez az első blogom, volt már pár, más néven, de azokat belső okok miatt töröltem. Mondhatni már rutinom van a blogolásban, viszont a határidőkkel gondban vagyok. Igyekszem majd kéthetente egy résszel megajándékozni titeket, és remélem majd felkelti a blog az érdeklődéseteket!


Prológus: 2015. 05. 01
Nyitás: 2015. 06. 01.
Zárás: -