Anya meghazudtolva önmagát száguldott át hozzám, autóval, 53 évesen. Abban a két percben az aggodalmam rohamosan nőtt. Abban a két percben a vérnyomásom az egekbe szökött. Abban a két percben a lehető legtöbb hajszálamat téptem ki. Abban a két percben úgy éreztem szétesik körülöttem a világ.
Mikor anya hatalmas erővel tépte fel az ajtót tudtam, hogy hatalmas baj van. Ijedten tekintettem fel rá, igyekezve a legrosszabbra is felkészülni.
-Anya mi történt?
-Apád..- és ennyit mondott ki. Eltört benne az a bizonyos mécses. A fájdalomtól a földre roskadt, engem még jobban megijesztve. Bár az igazi okát annak, hogy miért is sírt úgy, mint aki mindjárt elveszít valakit, csak később tudtam meg. De talán jobban is fájt.
Miután egy kicsit összeszedte magát, hatalmas szemeivel rám nézett. Semmi mást nem mondott, csak egy szót. Egy szót, ami talán megbélyegezte az egész életemet.
-Rákos..- s akkorra már nem csak egyik szülőm sírt. Megfagyva bámultam magam elé, s rá kellett jönnöm, hogy az eddig tökéletesnek hitt életem szétesik. Elvesztem életemben talán a legfontosabb személyt, erősnek kell mutatnom magam anyám előtt, hogy neki is könnyebb legyen feldolgoznia a tényt, miszerint elveszti szeretett férjét. S talán már tudtam, hogy sosem lesz minden a régi. Tudtam, hogy ha ennek vége, a szívemben marad egy tüske, ami örökre meggátolja azt, hogy igazán boldog lehessek.
Miután mind a ketten lenyugodtunk, kértem, hogy menjünk be hozzá a kórházba. Belül nem igazán voltam felkészülve arra, hogy a valóságban is szembesüljek a tényekkel, miszerint apám haldoklik. Viszont tudtam, hogy ez nem akadályozhat meg abban, hogy még láthassam. Ameddig csak lehet.
Undorodva lépem át a kórház ajtaját. Sosem szerettem ezt a helyet. A gyógyszerek és a fertőtlenítők szagának a keveredése, az idegesen rohangáló orvosok és a nővérek ide-oda szaladgálása, a kényelmetlen székek a szűk folyosókon. Mindig is utáltam. De most nem az a helyzet adódott, hogy fejvesztve rohanjak ki, ahogy a recepciós hölgy megkérdezi, hogy miben segíthet.
Anya fejből emlékezett arra, melyik szobába is található apa, így egyenesen a lépcsők felé vettük az irányt. Ez a kórház jelentősebben kisebb, mint anno még Sydney-ben, de itt talán az orvosok is kedvesebbek velünk. A szobához érve első dolgom volt megnézni, hányas szobába is fekszik, hátha munka előtt vagy után lesz erőm bejönni. A kilincset anyu óvatosan nyomta le, gondolom azért, nehogy felkeltse a békésen alvó férjét. Könnyeimmel küszködve léptem át a küszöböt, s igyekeztem minél jobban elrejteni azokat. Tudom, hogy apunak is nehéz azzal a tudattal leélni az életét, hogy bármikor eljöhet a vég. Teste nyugodtan hevert az ágyon, pont úgy, ahogy otthon szokott a kanapén miközben a tévét bámulja. Most is éppen az egyik kedvenc csatornáját figyeli hatalmas nagy figyelemmel. Anya nagy óvatossággal becsukja mögöttem az ajtót, de a hangja így is megcsapja fülemet. Apa azonnal felénk kapja bánatos tekintetét, viszont amikor kék szemei megakadnak rajtam, szeme felcsillan, s mosolyra húzza vékony ajkát.
-Spencer! De jó téged látni! Nem jöttél vasárnap ebédre - a végét már nagy szomorúsággal mondja. Megértem. Az én szívemet is elönti a megbánás.
-Igen tudom, de délelőtt egy fotózásom volt, és nagyon elhúzódott. Viszont megkaptam a képeket. Szeretnéd látni?- világ életemben arra vágytam, hogy vagy a kamera előtt vagy a kamera mögött álljak. Mindig is ezért harcoltam. S a legfontosabb segítőm apa volt. A mai napig imádja nézni a rólam készült képeket, még jó, hogy ma elküldték postán, és a recepción a kezembe nyomták. Apa szeme ismét felcsillan amikor látja, hogy egy vastag borítékot húzok elő táskámból. Óvatosan nyúl érte, és veszi ki kezemből.
-Ide adnád a szemüvegem? A szemem se a régi már-keserűen felnevet, amit csak arra vélek, szeretné, ha egy viccnek tartanánk az ő hatalmas gondját. Megfordulok tengelyem körül, közben a szemüveget keresem. Hamar megtalálom, elbaktatok érte, majd azt is a kezébe adom. Anya leül mellé egy székre, és ő is elkezdi vele nézni.
-Még ti a képeket nézitek elmegyek magamnak kávét venni. Ti kértek valamit?- a válasz egy egyszerű nem volt. Tudomásul veszem, hogy senki se olyan fáradt, mint én, s az ajtón kilépve első dolgom az, hogy megtaláljam apukám orvosát. Elfordítom fejemet jobbra, s máris egy fiatal orvosra lelek.
- Elnézést! Meg szeretném érdeklődni, hogy kinek a betege Mr. Davis?
- Nos, ha elárulja a keresztnevét, többet mondhatok.
-Paul. Paul Davis-az orvos bólogatva jelzi, megértette, amit mondtam.
-Nos, akkor jó helyen jár. Dr. Stromberg vagyok. Miben segíthetek?
-Tudni szeretném, mennyire súlyos édesapám helyzete.
-Nem szeretnék magának kertelni. Az apja elég súlyos eset. A rák kezdetben a májáról indult majd áttét keletkezett a tüdejében. A rák viszont már akkora, hogy műteni se lehet igazán. Viszont a kemo-terápiát alkalmazva csökkenthetünk eredeti méretéből, így műtő képessé téve a szerveit.
-Értem. Mennyire van arra esély, hogy le lehet kicsinyíteni?
-Az igazat megvallva nem sok. Az áttét is már nagy, időbe telhet, amíg egy kicsivel is kisebb lesz, de akkor lehet már késő.
-És a kemo-terápián kívül van valami megoldás?
-Nem hinném. Az én tudásom szerint ezen már nem lehet segíteni. Viszont ha bármire rátalál, akkor állunk rendelkezésére, és kipróbáljuk.
-Ez igazán sokat jelent. Jelentősen könnyített a lelkemen. Viszont van még egy kérdésem, ami mindennél jobban aggaszt. Mennyi ideje van még hátra?-a választól félek a legjobban. Tudom, hogy nem sok. Viszont az időt hallva akaratlanul is könnyezni kezdek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése