Bring It Back- Second

Hellóka! Nos igen rég jelentkeztem. Nem terveztem magyarázkodni, de most muszáj lesz. Több ok is közrejátszott, miért is nem volt új rész. Az egyik az, hogy idén kezdtem a gimit. Kéttannyelvűbe járok, ezért sokat kellett tanulnom, hogy belerázódjak ebbe az egész hercehurcába, a gimit is szoknom kellett, az osztálytársaimmal alakítottam ki a kapcsolatokat, s a többi. A másik, hogy koleszos vagyok, ezért csak hétvégente vagyok itthon, laptop közelbe. Internetem van, csak a telefonomon, úgy viszont nehéz lenne kirakni a rézt. Viszont ma sok minden történt velem, hisz megpróbálkoztam belépni más világba - gondolok itt a fotózások és a színészet világára-, ami miatt Orosz Barbarával beszélgettem. Igaz nem sikerült, de rá kellett jönnöm, hogy nekem az írás marad, ezért próbálok csak erre - na meg persze a sulira - koncentrálni, így folytatom rendszeresen a blogot, emellett könyvet írok és novellákat. A nővérem tervezi, hogy amint kész lesz a könyvem, addig harcol, amíg ki nem adják, úgyhogy, lehet hamarosan láthatjátok a könyvesboltokban,és remélem venni is fogjátok. De nem is húzom az időt, jó olvasást, remélem tetszik, és lesz pár olvasó még!

Bring It Back - Second

Bring It Back-second

Magamban kis izgatottsággal írom meg a már megszokott szerződést, miszerint én készítek el egy fotósorozatot. Mikor elkészül a nyomtatásra kattintok, s várom, hogy a szerkentyű kiadja a lapot. A kis irodába, ahol néhány képen, egy asztalon és pár széken kívül nincs más, hírtelen csend lesz, csak a gép zakatolása hallatszik. Mind a ketten, én és Mr. Hill is várjuk, hogy megtörténhessen a mai nap utolsó dolga, ami nem más, mint, hogy aláírjuk a megegyezést. Mikor Mr. Hill belépett, hogy megbeszélhessük a megbeszélni valókat, nem is gondoltam volna, hogy hamarosan ennyi minden az ölembe hullik majd. A papírt a kezemben fogva aláírom először én, majd odanyújtom a velem szemben ülő, kissé borostás, körülbelül negyvenes éveiben lévő figurának. Zakója zsebéből előhúz egy gravírozott tollat, amit kicsit furcsállva nézek, de inkább figyelem, miközben átfutja szemeivel a kis szöveget, s kacskaringós betűkkel leírja nevét. Tollát visszahelyezi, a gondolom jól megérdemelt helyére, s rám néz.

-          Nos, akkor a megegyezés szerint szerdán jövünk a srácokkal, hogy elkészülhessen a fotósorozat – említi meg ismét a dolgot, viszont a szemében csillogást vélek fel, amikor a bizonyos személyeket említi.

-          Hány főről lenne szó, mivel akkor nem mindegy mekkora a terem nagysága – tudakolom meg, s láthatólag elgondolkodik a kérdésemen. Ezek szerint nem három főről van szó.

-          Hát gyors számításaim szerint tizenegy, h nem betegszik meg addigra egy se. Viszont ha ez előfordul, akkor mindenképp tolunk az időponton.

-          Értem. Hát akkor szerintem mindent elintéztünk – szólalok meg kis szünet után, s jelentősen a karomon lévő órára pillantok, ami háromnegyed tizenkettőt mutat - , viszont nekem most sietnem kell, már várhatnak rám – mosolyodom el kínosan, hisz nem így szerettem volna elválni a következő kuncsaftomtól. Megértően bólint, majd egy gyors kézfogást követően ketten lépünk ki a kis teremből. Sietős léptekkel haladok a már megszokott útvonalon, s lépek be az öltözőbe, ahol már vár a sok felvenni való ruha, a sminkes és a fodrász is. Pár perccel később már az előre elkészített háttér előtt állok, s a kamera apró kattogásait hallgatom. Örömmel teszek meg mindent, amit a mostani fotósom kér, s dicsérő szavakkal illett, mondván remekül be tudok állni, és tökéletes az alakom. Arcomon a mosoly még nagyobb lesz, hisz kinek ne esne jól ilyesfajta bók?

Kezdem viszont unni, hogy már lassan egy órája itt mozgolódok, s még mindig nem akarja befejezni a dolgát. Én tudom, milyen kamera előtt állni, ezért nem szoktam teljesen beleélni magam effajta fotózásokba, hisz tudom, mennyire fárasztó tud lenni ez az egész hercehurca. Lassan befejezi, de tényleg nagyon lassan, s én végre szabadulhatok a kamerától. De csak fél órára, hisz jön a következő. Ismét a kamera előtt fogok állni, annyi különbséggel, hogy azok a képek egy divatmagazinnak fognak menni, és több lány illetve fiú is szerepel majd. Nekem itt kevesebb lesz a feladatom.

Pár perc múlva az öltözőmbe haladok, ahol áthúzom a ruhámat, majd a hajammal is és a sminkemmel is babrálnak egy picit. Elmegyek inni pár kortyot, de ahogy pislogok egyet máris a fehér háttér előtt állok a többiekkel együtt.

Három órával később már az irodában jó kicsit leülni, de inkább összeszedem a holmiijaimat, és haza indulok. A portán a recepciós aranyosan rám köszön, de tudom, hogy csak a látszat kedvéért. Hogy miért? Ő is fotós akart volna lenni, de neki nem sikerült, pontosabban miattam, és érezhető a harag felém. De nem tehetek ellene semmit. Próbálkoztam már vele, de se a főnököm, se más cégek nem engedtek. Fanyarul mosolyogva nyitom ki az így is nehezen nyitódó üvegajtót, és a meleg Kaliforniai levegőbe kilépve egyből az autóm menedékébe vonulok. Szeretek a munkaidők vége előtt hazamenni, mivel így nem kell a délutáni kavalkádban hazaszenvednem magam, és hamar a ház hűvösségébe menekülhetek. Az út kevesebb mint fél órát vesz igénybe, a kis kerülőutam miatt, így hazaérve a konyhába sietek. Előveszek némi hozzávalót és főzök egy kis ebédet. A dolgomat a telefonom éles hangja szakítja félbe. Érdeklődve haladok a kis készülék felé, amire rápillantva anyukámat látom.

-          Szia anya! – köszöntöm egyből, boldogan mosolyogva.

-          Szia Drágám! Otthon vagy már? – hangjából hallom, hogy a sírás határán áll. Félve bólintok egyet, ami felesleges, hisz nem látja.

-          Igen, mi történt?

-          Átmegyek. Ez nem telefon téma – megrémiszt viselkedése, ezért félve nyitom ki az ajtót, amikor becsönget.