Bring It Back - First

Bring It Back - First

Szemeim a Nap első sugaraira nyílnak ki, s csukódnának is vissza, de hiába. A napom elkezdődik, menni kell tovább. Felülök hatalmas ágyamban, s a puha párnák máris hiányoznak. Nem olyan könnyű otthagyni azt a meleg ölelést, amit azok adnak. Takarómat gyorsan lehajtom takarva maradt testrészeimről, s óvatosan fordulok alvóalkalmatosságom széléhez. A földön már vár az est folyamán kihűlt mamuszom, amibe belebújtatom lábfejeimet. A hideg kiráz, de mit sem törődve vele felállok, így végleg elhagyva az alvás utáni vágyat. Gardróbomba lépve keresem ki futóruhámat, ami egy – nyár szempontjából nézve – enyhén feszülős térdnadrág és egy top. Ruhákkal a kezemben lépek ki melegséget sugárzó szobámból, s egyenesen a fürdőbe megyek. Lekapom magamról a pizsamának szolgáló, pár számmal nagyobb Arctic Monkeys-os pólómat, s helyette felveszem a kiválasztott ruhákat. Hajamat kifésülöm, majd felkötöm fejem búbjára. Sminkeléssel nem bajlódva indulok meg a nappali fele, ahol magamhoz veszem a telefonomat, a fülhallgatómat illetve a lakáskulcsomat. Futócipőmet felrángatom, ami kicsit nehézkesen adja meg magát. Szedve lábaimat megyek ki a friss levegőre, az ajtót bezárom, majd véletlenszerű lejátszásra állítom telefonomon lévő zenéket. Az első elkezdődik, én pedig megindulok a park felé. Imádok reggelente futni. Nem csak azért, mert mozgásban tartom magam, és fittebben tudok alkalmazkodni a mindennapi megpróbáltatásokhoz, hanem ilyenkor, reggel fél ötkor még nemigen láthatóak emberek. Az éppen felkelő Nap pedig még elképesztőbbé teszi a tájat. Minden olyan csendes és nyugodt. Az itt lakók ilyenkor még csak ébredeznek, s csak pár autó tűnik fel a láthatáron. Ilyenkor tetszik a legjobban a hely, hat órától már minden megy mint mindig, nyüzsögnek az emberek, taxik, buszok, autók mindenhol. Hogy is lehetne másképpen? Ez itt Los Angeles!

Lihegve teszem meg azt a pár lépést a kedvenc helyemig. Mindig itt állok meg, kicsit megpihenek, gyönyörködöm a látnivalóban, majd mikor már megunom, hazafutok. Leülök a padra, ami mint mindig, most is üresen áll. Fülhallgatómat nem teszem el, a zenék folyamatosan váltják egymást. A tájat nézve elönt a nyugodtság. Hogy miért? Magam sem tudom. Nagyot sóhajtva felállok, és először lassabban, majd egyre gyorsulva indulok meg haza. Otthon az órámra pillantva rá kell, hogy jöjjek, elment az idő. Délre már bent kell lennem munkahelyemen, hogy elkezdhessem a napi pörgést, s most hat óra van. Gyors fejszámolást végzek, amiből kiderül, hogy van háromnegyed órám a zuhanyzásra és a felöltözésre, húsz percem a sminkem és a hajam elkészítésére, negyed órám a reggelire és a közösségi oldalaim ellenőrzésére, egy órám a fotós kellékek elcsomagolásához, és marad fél órám, arra, hogy egy kicsit szusszanjak, illetve bepakoljak az autóba. Mosoly kúszik arcomra, tudván, hogy ez sima ügy lesz. Rohanva megyek a mai napon másodszorra a fürdőbe, ahol most a zuhanyt veszem meg célul. Megnyitom a vizet, de a szokásos melegebb helyett most inkább a hidegebb fokú felé hajlik testem. Mikor tisztának és izzadás mentesnek érzem magam, kilépek a kabinból, s törölközőmet megfogva indulok meg ruháim felé. Ma meleg lesz. Döntöm el magamban, majd kikapok a sok gönc közül egy fekete harisnyát, egy farmer rövidnadrágot és egy egyszerű pólót. Magamra kapkodva őket lépek be szobámba, ahol a sminkes asztalomhoz haladva eldöntöm, hogy az arcomat nem rejtem el két kiló vakolattal, meg eleve lesz megint egy kis modellkedés, egyszóval megkönnyítem a sminkesek munkáját azzal, hogy nem kell pazarolniuk annyira a sminklemosót. Egy kis alapozót viszek föl arcomra, majd jöhet a szempillaspirál, a tus és egy enyhe piros rúzs. Hajamból kirángatom a hajgumit, félredobom azt, bedugom a göndörítőmet, s laptopomhoz igyekszem. Felnyitom tetejét, majd egyből megjelenik a tegnap otthagyott YouTube. Kíváncsian kattintok rá a feltöltött videóra, amin már így is több ezer megtekintés áll, s pár hozzászólás is érkezett. Meglepődve nézem a képernyőt, de nem nagyon törődve vele, beindítom a szokásos lejátszási listámat. Dúdolva kezdem begöndöríteni hajam, majd mikor végzek vele gépemet kezembe véve megyek le a konyhába valami reggeli féleséget összeütni. A hűtőből előveszem a vajat, a szalámit, a sajtot, ezek mellé pedig salátaleveleket rakok. Előveszek egy bagettet, s csinálok egy Spencer-szendvicset. Becsomagolom, leteszem az asztalra. Nekilátok a reggelimnek, ami nem más mint egy tojásrántotta. Hamar elkészül, ami nem probléma, hisz hasam elégedetlen morgással adja tudtomra, hogy már kiürült. Mohón kezdek neki, s csak később jövök rá, hogy még nem hűlt ki, ezért lihegve próbálom lehűteni a számban elhelyezkedő falatot. Miután le tudtam nyelni, és nem égette szét a nyelőcsövemet, felnéztem Twitterre és Facebookra. Mindenhol azt vettem észre, hogy nagyobb lett utánam a kereset. A videót többen megosztották, amit mosolyogva nézek. Elhatározom, hogy ma ismét feltöltök egyet, hadd örüljenek.

Reggelimet befejezve elpakolok a konyhában, majd az otthoni műtermembe lépve megpróbálok emlékezni arra, mit is kell mára összepakolnom. Körülnézek a szobában, hátha segítséget találok számomra. Hamar meg is látom, hiszen az egyik falon van egy nagy naptár féleség, ahol inkább csak a napok vannak felfestve a falra, s a napok alatt sok post-it van felragasztva. Ezeken a kis papírdarabokon szerepelnek a fotózások időpontjai, helyszínei, és fajtái. A szobában helyet kapott egy íróasztal, amin sok sok papír gyülekezik. Ezek inkább kinyomtatott fotók, portfóliók, mintaképek, és egy kis hivatalos papír is helyet szorított magának. Itt sem ártana kicsit rendszereznem a dolgaimat. A papírok alól előkotrom noteszem, majd a pici lapocskákat a falról a füzetbe rakom át. Elkezdem összeszedni a dolgaimat, a táskák száma pedig már elérte a négyet. Államat vakargatva gondolkodom, hátha le tudom csökkenteni ezt a számot akár egyel is, de nem lehet megoldani. Váll rándítva fogom meg őket, és viszem ki az autóba. Még visszamegyek az elkészített ételféleségért, a laptopomért és a táskámért. Bezárom magam mögött az ajtót, telefonomon pedig leellenőrzöm az időt. 08:49. Új rekord!

Vigyorogva szállok be a kocsimba, és indítom be, majd a munkahelyem felé veszem az irányt. A forgalom lassan halad, a lejátszómból szólnak a különféle rock zenék, amiket élvezettel énekelek, vagy éppen dúdolok. Előttem a lámpa pirosra vált, lassan közeledek felé, majd a megfelelő helyen megállok. Telefonom megcsörren, én pedig igyekszem minél előbb a fülemhez emelni. Mikor megtalálom a keresett eszközt, közben meg már a rádióhoz nyúlok, hogy a zenének a hangerejéből lejjebb vehessek.

-  Igen, tessék! – szólok bele illedelmesen. Megszokott rutin.

- Jó reggelt! Spencer Davis-t keresem.

- Jó helyen jár, Én vagyok az. Miben segíthetek?

- Egy fotósorozatot szeretnék kérni öntől.

- Rendben, megoldható – gondolkodom el, majd a lámpa zöldre vált, én pedig elindulok.

- Oh éppen vezet? Akkor nem zavarok, visszahívom később.

- Esetleg ma be tudna jönni a stúdióba, hogy megbeszélhessük a részleteket? – reménykedem benne, hogy válasza igen lesz, bár nem utasítottam el a nemleges választ sem.

- Persze! Önnek megfelel a tizenegy óra? – imáimat meghallgatták, igent mondott. Ezeket az egyeztetéseket jobban szeretem személyesen intézni. Hogy miért? Ismét nem tudok erre válaszolni.

- Tökéletes. Akkor várom, Mr… - elakadok egy percre, de az úr kisegít a túlsó oldalon.

- Mr. Hill – mondja, de érzem hogy közben mosolyog – Rendben, Miss. Davis. Viszlát!

- Viszlát – nyögöm ki én is a végét, majd teljesen az útra szegezem a figyelmemet.

Közben nem is sejtem mit hozhat számomra a jövő ezzel a találkozással.