Bring It Back - Eighth

Idegesen ugrok fel Nash és Jack G mellől, akik furán néznek rám. Rohanva megyek be a konyhába, ahol már tárcsázom is bátyám számát, közben pedig egy bárszékre pattanva kopogtatok körmömmel. Mikor már harmadszorra hívom felveszi a telefonját.

- Szia hugi - a szavakat nehezen ejti ki, lassan, de nyelve így is beletörik ebbe a két szóba. Részeg. Szinte már érzem az alkohol szagot, ahogy árad ki a szájából. Le akarnám rakni, mert tudom, hogy valami hülyeség miatt hív, és az ismeretlen szám is nagy valószínűséggel valamelyik idióta barátja, akivel összefutott a biztosan fergeteges buliban - mielőtt lerakod had mondjak valamit. Itt van Nate a te kedvenc exed - mielőtt bármit is mondhattam volna egy régen hallott hang mondja a nevemet.
- Spencer - szememben a könnyek gyűlni kezdenek, a torkomban pár másodperc alatt hatalmas gombóc keletkezik, ami megakadályozza, hogy bármit is mondhassak. A telefont elveszem fülemtől, s megnyomva azt, lerakom. Sokkos állapotban ülök tovább a széken. Nem akarom elhinni, hogy pont VELE hozta össze a sors, ráadásul a számom is megvan neki.
Ebben a pillanatban telefonom rezegni kezd, ahol ismét egy üzenet jelenik meg.
Ismeretlen szám:Spencer en szeretlek még. Sajnálom a történteket. Bocsáss meg nekem Hercegnőm
A telefonomat lehajítom a földre, de azonnal meg is bánom, amikor hallom hatalmas csattanást. Rémülten nézek utánna, de nem merek lehajolni a készülékért, félek, hogy betört a képernyője. Felkapom a fejem a telefonom nézéséből, mivel hangokat hallok, amik közelednek a konyha felé.
-Hé, kislány minden rendben veled?
- Igen, persze. De megnéznéd a telefonom? Én nem merem.
- Majdnem végig nézted a filmet. De nem mered megnézni a telefonod?
- Ha betört a képernyője, az nagyobb horror számomra, mint bármi más - Carter lehajol, felemeli a készüléket, én pedig behunyt szemmel, hátrébb húzódva várom, mi történt az én drága egyetlen telefonommal. Carter nem szólal meg, ezt annak veszem, hogy ripityára tört. Egyszercsak valami hozzá ér a kezemhez. Félve nyitom ki szemeimet, de a kíváncsiság mindig is nagyobb volt bennem, előttem pedig telefonom volt, töretlen képernyővel. Hatalmasat sóhajtva engedem el az idegességemet, amit a fiúk nevetésük visszatartásával próbálnak végig nézni.
- Vége van már a filmnek? - kérdezem meg, miután már pár percet csöndben álldogálva eltöltünk.
- Már csak a stáblista maradt. Ha gondolod megnézem veled - mondja Gilinsky egy perverz kacsintás mellett. Vajon ilyen lehet 10 kanos pasival élni? Érdekes lesz.
- Azt hiszem inkább kihagyom és elmegyek fürdeni aztán csinálhatnánk pár képet az estétekről.
Elszaladok a szobámba, s az ajtót magamra zárva igyekszem minél előbb a fürdőbe tudni magam. Telefonomat a kis hangszórómra csatlakoztatva indítok el egy lejátszási listát, s mivel még csak 7 óra van, a kádba engedek vizet, a ma vásárolt dolgok közül előhalászok egy fürdőbombát, majd levetkőzök, s lábujjaimat óvatosan a vízbe helyezem. A víz kellemesen forró, amibe az ember szívesen helyezi el fáradt testét. Bár ma nem igazán volt sok dolog, az utazás mégis kikészített.
Emellett Nate megjelenése sem volt egyszerű számomra. Végül is kinek lenne könnyű a legkomolyabb kapcsolatát - ami nem mellesleg az első is volt - elfelejteni?
A zene hirtelen áll le, s szólal meg a csengőhangom helyette. Fújtatva nyúlok a készülékért, amin az ismeretlen szám villog. Tudva, hogy ki várakozik mögötte, nem akarom felvenni, de a kíváncsiságom, hogy mit is akar, erősebbnek bizonyult. A zöld gombot elhúzva azonnal kihangosítottam a készüléket, s leraktam azt a földre.
- Szia Spen - szól bele kissé zavarosan a telefonba.
- Gyorsan mondd el mit akarsz, tedd le a telefont és szállj le rólam - szólok bele a telefonba nagyon kimérten. Bár belül szétrobbant bennem egy atombomba, mégis tudom, hogy most az egyszer nyugodtnak kell lennem. 

- Beszéljük meg. Tudom, hogy elrontottam, hogy már ennek három éve. De kérlek. Hiányzol. Nagyon rossz az, hogy reggel nem kelek melletted, hogy nincs az a finom kávéd. Hiányzik a hajad illata, amit mindig is imádtam. Hiányzik a stílusod, amit mindig piszkáltam, de tudd, hogy nem zavart sosem, csak szerettem látni az arcod, mert amikor valaki a zenei ízlésedet szekálta, felhúztad az orrod, és apró ráncocskák voltak az arcodon. Hiányzol fogd már fel! - szavai a lelkemig hatoltak. Könnyek gyűlnek a szemembe, amik lassan lefolynak arcom élén, és a még mindig forró vízben elvegyülnek. A levegőt szaggatottan veszem, tudva, most tényleg tartanom kell magam. Az ajtón kopognak, én pedig rémülten kapom a fejem a hang irányába.

- Figyelj Nate. Én tulléptem rajtad, most rajtad a sor.

- Beszéljük meg akkor rendesen. Találkozzunk, úgyis itt vagyok a lakásod közelében. 

- Nekem nem alkalmas, nem otthon vagyok - a kopogás egyre folyamatosabb, ha most nem hagyom abba, az a valaki aki az ajtó túloldalán van, hamarosan betör ide, de azt több okból sem lenne jó. Egy, a kádban ülök és csak a hab takar, kettő, ha betöri az ajtót, még ennyi nyugalmam és magánéletem sem lesz - Mit szeretnél? - ordítok ki az ajtón, a telefont kicsit eltartva a számtól. A kulcslyukon, hangosan behallatszódik Gillinsky hangja - Mindjárt megyek, két percet kérek.

- Ez ki volt? - kérdezi a vonal túloldalán türelmesen és hiába várakozó Nate, akiről amúgy teljesen megfeledkeztem. Lényegtelen exek.

- Az nem fontos. Figyelj majd ha úgy alakul, ami tuti nem fog megtörténni, akkor beülünk egy kávéra valahova, te elmondod a problémáidat és utána mindenki megy a saját dolgára.

- A barátod volt az, ugye? David említett valamit, de sok nevet sorolt fel, nem tudtam követni.

- Igen a barátom, és ha most nem köszönök el, nagyon ideges lesz, és New Yorkból egészen hozzád el fog jutni a haragja, szóval szia - köszönök el gyorsan, majd a kádból kiszállva a törölközőt magamra csavarva nyitom ki az ajtót. Rögtön fordulnék is a bőröndöm felé, de egy felsőtest megakadályoz ebben. Ijedten nézek fel a test gazdájára, akiben meglelem drága jó barátom, és egyben gumicukor - tesómat, Nash-t.

- Minden rendben? Jack mondta hogy szerinte valami nem oké veled.

- Majdnem minden oké...

Bring It Back - Seventh

 -Nem, ez így nem jó- mondom ma már vagy századjára. Shawn már kezd ideges lenni amiatt, mert én ideges vagyok, a többiek idegesek, mert mi idegesek vagyunk és miattunk nem lehet nekiállni az esti filmmaratonnak - Most jó lesz, érzem a zsigereimben.

- Spencer. Ezt már hatodszorra halljuk tőled. Jó a hangod, Shawn jól gitározik, a rajongók nem lesznek kiakadva, ez neked is jól fog jönni, téged nem fog senki utálni, a ruhád is tökéletes, bár nem is kellett volna átöltöznöd kétszer. Jó vagy, és ez a feldolgozás is jó lesz, hidd el nekünk - próbál megnyugtatni Jack J, de úgy érzem most lehetetlen.

- Jó, próbáljuk meg még egyszer. Ez lesz az utolsó, megígérem! És mivel ilyen sok időt elvettem a filmezésből, az első lehet egy horrorfilm. Csak adjatok egy kis időt, hogy átnézhessem utoljára a szöveget - egyszerre bólintanak. Én előveszem a szöveget és átfutom. Közben mindenki, kivétel Shawn, kimegy a kialakított kis termünkből, hogy keressenek egy nagyon hiper-szuper ijesztő filmet. Kellett nekem ezt mondani. Veszek egy mély levegőt, elteszem a szöveget, kifújom a levegőmet és a mellettem várakozó fiúra nézek - Kezdhetjük.

Shawn lefogja az első akkordokat. Az elejét elégé félve éneklem. Mereven előre nézek, majd az első versszak végét már a gitározó fiúnak énekelem. Innentől kezdve végig őt nézem, néha halványan rám mosolyog bíztatás képpen, ami nagyon jól esik. Mikor a gitárszólóhoz érünk megkönnyebbülve kiengedem a levegőmet, s még magabiztosabban engedem, hogy engem is magával ragadjon a zene fantasztikus ritmusa és mondani valója.

- "I'm without your kisses, I'll be needing stitches" - éneklem az utolsó két sort szintén Shawnra nézve. A végére a többi lökött szamár is visszajön, s mikor a hangom elhal a teremben hatalmas tapsviharban törnek ki. Mindegyik ide ugrál hozzánk és hatalmas ölelésben részesítenek minket. Nevetve próbálom mindegyiket picit átölelni, de senkinek sincs olyan nagy karja, hogy minket átérjen. Nash szórakozottan jön felém, felkap, s a közös nappalinkba rohan velem. Mivel van annyi időm gyors csinálok egy képet, amit kiraktam Snapchat-re, Instára és Twitterre is. Na meg persze Facebook se maradhatott ki. Nash ledob a kanapé közepére és leül az egyik oldalamra. Lassan de biztosan a többi fiú is betoppan a hatalmas helységbe. Másik oldalamra Jack G kerül, elém pedig Matt telepedik le. Cameron, Taylor és Hayes hoznak ki párnákat és pokrócokat is, Shawn és Carter pedig hozzák a már kipattogtatott kukoricát, a boltban vásárolt tömérdek mennyiségű cukrot és csokit, illetve két üveg colát. Ha igy fogjuk folytatni egész turné alatt, el fogok hízni, és nem fogok tovább modellkedni. És az ő lelkiken fog száradni!

Cameron egy gonosz vigyorral elindította azt a bizonyos horror filmet. Az első pár másodpercben nem volt ismerős, aztán felbukkant a cím. Démonok között. Kis híján hangosan nevettem fel, hisz annyiszor láttam már ezt a filmet, hogy minden apró részletét kívülről fújom.

- Mivel cukik vagyunk, és gondolom nem sok horrort néztél eddigi életedben, ezt ajánljuk. Csak most, csak neked akció van, Cukorfalat, élvezd! - mondja egy kissé perverz mosollyal Taylor. Mivel párszor bepróbálkoztam a színészkedéssel, könnyen el tudtam játszani, hogy van bennem félelem. Pedig nem volt egy csepp sem. Végig nézve a srácokon mindegyik arcán ott volt a vágy, hogy én most jól meg fogok ijedni. Hát, ezt megszívtátok gyermekeim!

Már a film fele lement, amikor telefonom eszeveszett rezgésbe kezdett. nagy nehezen kihalásztam farzsebemből, s a képernyőre meredtem.

25 olvasatlan üzenet tőle: Derek Davis

3 nem fogadott hívás tőle: Derek Davis

5 olvasatlan üzenet tőle: Ismeretlen szám

Bring It Back - Sixth

A három óra autóút viszonylag gyorsan eltelt. A kávémat sokszor nyeltem félre, általában pont akkor jött egy jó vicc, amikor folyadék közelében tartózkodtam, hogy még véletlenül se tudjak inni, s így talán felébredni. Rengetek videó, kép és emlék készült eme rövidnek mondható autókázásnak. Belegondoltam,valyon mi lesz itt két hónap alatt. Még jó, hogy a laptopomra sok kép fér rá.

A kocsikázás után a repülőtéren találtam magam, ahol rögtön elkapott az a bizonyos "úridtenmostutazokelőszörrepülőn" érzés. Gyors megbeszélés után eldöntöttük, hogy hogy fogunk ülni. Volt 1, 3 és kettő darab 4-es ülőhely volt nekünk, egymástól messze. A következő képp döntöttünk: Steeve (utazás alatt megkért, hogy tegezzem Mr. Hillt) ült egyedül, Carter, Aaron és Hayes hárman ültek, Cameron, Shawn, Nash és én együtt, a másik négy széken pedig a maradék, azaz a két Jack, Matt és Taylor ült. Az út gyorsan telt, rengeteg képpel, orditozással és hülyeséggel. Azt hiszem máris imádom ezt a tizenegy idiótát.

Amikor a gépünk leszállt, a fiúkat megrohamozták a rajongók, ezért csináltam pár képet a gépemmel meg a lányok telefonjával is. Ez után sikeresen kijutottunk a ránk váró autóhoz, ami elvitt minket egy igen drága hotelhoz.

Ma még szabadnapunk van, csak holnap kezdődnek a fellépések és a Meet&Great-ek. Ezért miután lepakoltunk, átöltöztünk és egy kicsit pihentünk, a hotel előtt találkoztunk.

Most is még itt állunk New York egy nagyon ismert szállodája előtt, mikozben tíz fiú azon vitatkozik, hogy merre menjünk, Shawn-nal pedig szimplán kinevetjük őket. Shawn odaáll a tömeg elé, majd pózol, én pedig a telefonjával lefotózom. Amikor megvan, azonnal teszi fel a közösségikre, persze a srácokat is megjelölve a képen.

-Valamelyik nap nézegettem feldolgozásokat az új albumomról - tart Shawn hatásszünetet, s tudom, hogy arra akar utalni, hogy látta az enyémet. A vér már elindul az arcom felé, enyhén pirossá változtatva azt -, és láttam egy fantasztikusat is. Nem is tudtam, hogy ilyen jól játszasz gitáron. Na meg a hangod!

-Annyira azért biztos nem volt jó. Teljesen érezhető volt benne a tapasztalatlanságom.

-Ez nem így van. Ha nem ismernélek, nem is tudnám, hogy nem ezzel foglalkozol egész nap. Nem gondolkoztál nég azon, hogy inkább énekléssel akarsz foglalkozni?

-Kiskoromban sokat gondolkodtam ezen. Akkor tannultam meg gitározni is. Aztán ez az álom abbamaradt, amikor jöttek a városba modelleket keresni. A bátyámmal fogadtunk, és el kellett mennem a castingra. A fotózás márcsak utánna jött.

-Mit szólnál, ha visszajövünk, csinálunk egy akusztikus változatot a Stitches-ből, közösen?

- Nem lesz belőle nagy balhé? Mert miattam nem kell.

-Nem. Ezt én szeretném. Viszont akkor menjünk, mert sosem végzünk.

-Fiúk! Mindenhova el tudunk menni, csak haladjunk, mert így nem lesz semmi a városnézésből-ordítom el magam, hisz valljuk be őszintén. Ki ne akarna, magával Shawn Mendes-sel egy feldolgozást csinálni? - Különben is, a fogadott húgotok még nem járt New Yorkban.

A mondandóm eléri hatását, s máris el tudunk indulni. Mivel a híres látnivalóktól messze vagyunk, ezért csak a zsúfolt utcákat járjuk. Bemegyünk pár boltba, vesznek a fiúk kulcstartót, mivel bárhol vannak, kulcstartó nélkül nem mennek tovább, és amikor haza érnek ráírják, hogy mikor voltak ott, és berakják egy dobozba. Ha nem túloztak már van két cipősdoboznyi nekik. Én is veszek otthonra pár apróságot, hogyha majd hazaérek oda tudjam addni ajándék képp. Mikor minden "vásárlást" letudunk, bemegyünk egy kisebb élelmiszer boltba, ahol telerakjuk a kosarunkat mindenféle gumicukorral, chipssel, csokival és üdítővel. Pont a pénztárnál vagyunk, amikor meghallom a The Neighbourhood-tól a Ferrarit. Imádom ezt a számot, de fel sem tűnt,hogy a boltban játszanak zenét. Aztán mivel a nadrágszebem rezegni kezd,rájövök, hogy a telefonom csörög. A kijelzőre nézve Steeve alvó fejét látom, amit még a repülőn készítettem róla. A zöld csíkot elhúzom, s a fülemhez emelem a készüléket.

-Igen?

-Merre vagytok? Minden rendben?

-Épp egy boltba vagyunk, de ha itt végeztünk megyünk is vissza.

-Nem volt gond őrült rajongókkal? Tudom milyenek a fiúk, és nem tudnak kultúráltan viselkedni.

-Egy két normálissal találkoztunk, képet kértek csak és mentek is tovább. Nyugi figyelek rájuk, és nem hagyom, hogy idióták legyenek.

-Bizom benne. Na siessetek!-köti lelkemre. Lerakom a telefont, s közlöm a srácokkal, hogy igyekezzünk. Amikor a szalagon vannak a vásárolni kívánt dolgok, készítek róluk egy képet, amit ki is rakok Snapchat-re "Hello New York" felirattal. A képet még kirakom Imstagrammra, ahol a fiúk is kapnak egy megjelölést. Mire végzek, már kint vagyunk a boltból, s próbálom meggyőzni őket, hadd szálljak bele én is, nehogy már ők tartsanak el, de erre csak megölelnek, és már indulnak is a hotel felé. Hitetlenkedve nézek utánuk, de ismét csak képet csinálok, ami landol is a közösségiken. Utánuk rohanok, s velük hülyéskedve teszem meg a maradék utat.

Bring It Back-Fifth

03:00. Telefonom iszonyatosan hangos zenélésbe kezd. Ilyedten ugrok fel puha párnáim közül, s pattannak ki szemeim egyszerre. Telefonom keresésére indulok, a zene egyre hangosabban szól, s van egy olyan érzésem, hogy anyu is fel fog kelni rá. Az egész ágyamat széttúrva se találok a keresett mobilra, így megadóan dőlök vissza párnáim közé. Hajam arcomba hullik, amit próbálok elfújni onnan, ám az a negyedik próbálkozásra is ugyan ott marad. A zene még megy, majd ismét megpróbálom eltűntetni arcomba lévő tincsemet. Az ajtó kicsapódik, mire oda kapom a fejem. Anyu kócos hajával, reggeli arcával és álmos szemeivel találom szembe magam. Miután észreveszi, hogy mit csinálok, elneveti magát.
-Meddig akarod még üvöltetni a rock zenédet? Lassan a szomszédok is átjönnek - jegyzi meg, de tudom, hogy őt különösebben nem zavarja zenei stílusom, sőt, már a szomszédok is megszokták,hogy az erősítőn is sűrűn hallgatok ilyes fajta zenéket.
-Nem találom a telefonom - mondom anyunak kétségbeesett hanggal, majd az ágyam egyik oldalán elhelyezett éjjeli szekrényre mutat. A telefonom ott van, világító képernyővel s hangos zenével. Hálás pillantással nézek anyura, majd mint akit egy ágyúból lőnek ki, vetődök az ágy másik oldalára, s nyúlok a már idegesítő eszközhöz. Az ébresztőt kikapcsolom, anyu kimegy a szobámból egy "készítek reggelit" momdattal, én pedig az órámra pillantva rohanok a fűrdőbe egy gyors zuhanyzásra. Hajamat már este megmostam, így azt csak kifésülöm. Az előre kikészített ruháimba bújok, s a tükör elé állva kezdem kicsit eltűntetni a hatalmas karikákat a szemem alól.
Tudni kell, hogy még miután a bátyám írt, felhívtam, s igen sokáig beszélgettunk. Kiderült, hogy a barátnőjét hamarosan feleségül is akarja venni, csak megvárja, míg apa jobb állapotba lesz. Aztán átterelődött rám a téma, pontosabban a párkapcsolati részre, hisz ő se akarja elhinni - az ő szavaival élve -, hogy "ilyen gyönyörű modell nőnek" miért nincs senkije? Ezt már én is sokszor kiveséztem magammal. Aztán sok sikert kívánt a turnéhoz, meg a bepasizáshoz is és elköszöntünk.
Miután megvagyok az arcom rendberakásával, hajamat egy laza konytba kötöm fejem búbjára, s a bőröndönet és a táskámat fogva lemegyek a nappaliba. Telefonomra pillantva tudatosul bennem az idő, majd a konyhába igyekszek, hogy nyugodtan tudjak reggelizni. Az asztalon már ott van egy halom rántotta és bacon. Nyálcsorgatva ülök le anyuval szembe, aki már neki is lát az étel elpusztításához. Én se haboztam tovább, egy hatalmas adag tojást rakok tányéromra.
Reggeli közben sokat beszélgetünk. Úgy mindenről. Már el akarom mondani anyunak, hogy haza jön a rég "elveszett" bátyám, de Derek megígértette velem, hogy ne tegyem. Anyu érezi, hogy valamit eltitkolok előle, de azonnal terelem a témát egy olyan okkal, hogy minjárt itt lesznek a fiúk. Ő csak a kezembe nyomja a kedvenc termoszom, ami tele van gőzölgő kávéval. Ismét hálásan pillantok rá, s bele is kortyolok a kis üvegbe. A meleg ital lassan megy le a torkomon, felmelegítve engem is. Sokáig nem tudom élvezni, mert hangos dudaszó hallatszik. Azonnal anyura nézek, akinek szó szerint egyik szeme sír, másik pedig nevet. Gyorsan kiheseget a konyhából, megfogom a cuccaimat, s szaladok is ki a friss, hajnali levegőre. Kint egy fekete, sötétített ablaku busz vár, amiből, ahogy kijöttem, szállíngóztak ki a srácok. Mindegyik egy-egy öleléssel fogadott, majd betették a táskáimat a többi közé.
-Hallod Spen! - kiált oda nekem Cam - Te kevesebb cuccot hoztál mint mi- röhög fel, s lecsukja a csomagtartó ajtaját.
-Pedig még gondolkodtam azon hogy szedek ki pár ruhát-nevetek vele, majd anyuhoz fordulok, akit alaposan megölelgetek, megpuszilgatok, s csak azt veszem észre, hogy egyre több kéz van körülöttem. Most anyun a sor, így ő nevet. A fiúktól is könnyezve köszön el. Örülök neki,higy jó kapcsolatban vannak. A srácok így is jó sokszor pofánkodták be magukat hozzánk, és anyu nagyon megszerette őket. Konkrétan a fiainak tekinti őket.
Miután végeztünk Mr. Hill szól, hogy én ülök az anyósülésre, mert azt a fél órát is alig bírta ki, úgy, hogy Nash ült mellette. Mosolyogva ülök be az ülésbe, vigyázva, hogy egyik fiú se lássa. Becsukom qz ajtót, s várok. Bentről látom, hogy Nash nyitja azt, majd amikor észrevesz meglepődve magyarázza, hogy az márpedig az ő helye. A managerük szól rá, hogy ő kért meg erre, mivel nem hajlandó három órát mellette ülni, és, hogy nagyon gyorsan tolja befele a buszaba a hátsóját, mert le fogjuk késni a repülőt. Nash erre durcásan fogta magát, s beült a MÖGÖTTEM lévő egyetlen üres helyre. Lesznek még itt bajok.
Anyunak integetve, dudálva haladtunk el a kis utcából. Telefonomat előveszem, s írok Dereknek egy üzenetet, hogy elindultam a repülőre.
-Ki az a Davis és miért írsz neki?- kérdezi Nash, mire én teljesen megilyedek, s a telefonomat is kis híján eldobom.
-A bátyám, és azért mert este megkért rá-magyarázom a gyönyörű szemébe nézve. Nyitná már a száját egy újabb kérdésre, de Cameron, aki mellette ül, előbb teszi.
-Neked van tesód?- kérdezi Cam teli szájjal. Gusztusos, hogy láttam milyen chipset eszik.
-Van. És mielőtt megkérdeznétek 27 éves és nagyon hasonlítunk a korkülömbség ellenére.
-Mindent elmondtál- nevet fel Gilinsky.
Telefonomon megnyitom a Snapchat nevű alkalmazást, s felemelem a készüléket.
-SRÁCOK SELFI!-kiabálom el magam, mire az összes hímnemű pózol. Lenyomom középen a gombot, majd "Utazás van✌📷🌏🌍🌎🚗" felirattal kiposztolom.
Hát valahogy így indul egy turné velük, a MagCon fiúkkal.

Bring It Back-Fourth

Egy hét. Egy hét telt el az óta, mióta apámról kiderült, hogy rákos. Ez idő alatt mondhatni nem igazán sok minden történt. Minden napom azzal kezdődött, hogy bementem a kórházba érdeklődni és meglátogatni apát, majd elmentem dolgozni. A munkát végigszenvedtem, hazamentem, lezuhanyoztam, ettem valamit, aztán ismét a kórház falai között kötöttem ki,haza hoztam anyut, hogy pihenjen, mert minden este valamelyik rokonunkkal visszamegy apuhoz, és pihennie is kell valamikor. Az orvosok és a nővérek teljesen megértik, hogy anya ott van éjjel nappal, így már egy plusz ágyat is vittek a szobába. Anyut magamhoz költöztettem, legalább addig, amíg aput ki nem engedik, de szeretném, ha utána is itt lennének. Az ő házukat meg majd eladnánk, hogy apu gyógyszereit tudjuk belőle állni. Meg persze a temetése sincs kizárva. Anyuval mindketten tudjuk, hogy apunak csak hetei vannak hátra, és kell gondoskodnunk az anyagiakkal is. Emellett a munkám egyik része nagyon beindult. Egyre többen jönnek hozzám fotósorozatokat készíttetni, így már nem igazán tudok a modellkedésre időt fordítani. Az igazat megvallva nem is bánom. Persze kicsit hiányzik a sok pózolgatás. Viszont van itt még valami.

- Figyelj anyu. Van egy dolog amit el kell mondanom. Viszont ha ellenzed, megértem. Semmi gond. De jogod van tudni róla. 

- Bármi is az, tudod, hogy én támogatlak. Igaz, hogy nehéz időket élünk, de te attól élheted az álmaidat. 

- Igen ezt mind tudom. De ez most más. 

- Akkor mondd! Nem fogom leharapni a fejed - s ebben az egy hétben talán most először láttam egy kis igazi mosolyt szája sarkában. Hasamban viszont nagy izgalom keletkezik, ez a nyugodtság nem marad meg sokáig benne. Fejünk felett a lámpa pirosan villog, ezért megállok az autóval. 

- Meséltem, hogy a héten készítettem bizonyos MagCon fiúkkal egy sorozatot.. vagyis egy plakátot. Nos... ők megkértek, hogy menjek velük az utolsó turnéjukra fotózni. Én azt mondtam, hogy átgondolom. Már tudom pár napja, de nekem is át kellett gondolnom. Arra jutottam, hogy megbeszélem veled, tanácsolsz valamit, s talán el fogom tudni dönteni. 

- Ez fantasztikus! Én semmi pénzért nem hagynám ki. 

- Sejtettem hogy ezt mondod - mosolyodok el én is. A lámpa zöldre vált, az autóval pedig megyünk tovább - Viszont ez nem kis időt jelent. Minimum két hónap. A fiúk az egész világot körbe akarják járni, mivel befejezik a MagCon életet. Mindenki megy a saját útján tovább. És én nem most tervezem elhagyni ezt a kis várost, itt van apa. Bármi baj van nem tudok segíteni, valljuk be, te se vagy már olyan fitt. Aztán ha bekövetkezik a vég, akkor nem tudok itt lenni. Nem fogok tudni neked segíteni, ott akarom lenni melletted. De ezt esetleg Európából nem lehet - könnyeim már patakokban folynak. Szerencse, hogy már a házam előtt állunk. Ahogy elfordítom a kulcsot az autóban fejemet a kormányra hajtom, s úgy itatom az egereket. Anyu nyugtatásképp a hátamat kezdi simogatni. Emlékszem, kiskoromba mindig ezt csinálta, ha ideges vagy szomorú voltam. De tudom, hogy ez most nem segít. Fáj az a tudat, hogy apám haldoklik, hogy nem tudom megvalósítani az álmom és, hogy egy ideig nem is szabadulok ebből a poros városból. 

- Menjünk be, főzök egy teát, és megbeszéljük. Átnézzük a jó és a rossz oldalát is, és majd te eldöntöd. Vagy ha neked jobb az, akkor együtt döntjük el - ötletére rábólintok. Kezébe nyomom a lakás kulcsát, s már szinte azonnal a konyhába voltunk. Ő elővette a vízforralót, a különböző teákat. Az agyam ezerrel pörög, nem tudom mi legyen, aggódok a szüleimért. Aggódok a lehetőség miatt. De bármelyiket választom, lehet elvesztem a másikat. Anya leteszi elém a kedvenc bögrémet, ami tele van a kedvenc teámmal. Kinyit egy szekrényt, amiből elővesz apró teasütiket, s rám nézve kezdi sorolni az előnyeit a turnénak. Persze én azonnal a hátrányait mondom. A végére már egymás szavaiba vágva magyarázunk egymásnak, amiből egyikünk se ért egy szót se, úgyhogy csak elnevetjük magunkat. 

-Anya te mostanában egyre boldogabb vagy. Mi történt, amiről én nem tudok? - húzogatom szemöldököm. 

- Szülinapodig akartam várni...

-Várj! Ugye nem azt akarod mondani, hogy örökbe fogadtok egy gyereket?- kérdezem kissé hisztérikusan. Itt vagyok húsz éves, már nem testvért, hanem gyereket szeretnék. 

-Nem, dehogy! Azt már én sem vállalnám. Ez jobb, és ha nem vágnál a szavamba el is tudnám mondani - aprót bólintok, jelezve, hogy mondhatja - Apád már sokkal jobban van. A daganat lejjebb ment, hamarosan műthetik - mosolyodik el a végén, én pedig nagy örömömben nyakába ugrok, s látásom máris torzul. Ebben a pillanatban pedig eldőlt a választásom.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Aznap este hívtam is Mr. Hill-t, akinek elújságoltam a remek hírt, miszerint megyek velük a turnéra. A feltételek nagyszerűek. Kapok külön autót, saját sofőrrel, és igazából csak a fellépésen és a Meet&Great-en kell ott lennem, és csak kivételes esetekkor az ő turnébuszukon kell lennem és szintén fotóznom kell. A délelőttjeim teljesen szabadok lesznek, mehetek arra, amerre csak szeretnék, hisz úgysem tudják, ki is vagyok. Egyszóval fantasztikus lesz. 

Most épp a ruháimat és egyéb holmijaimat szedem össze, amiből rengeteg van, hisz két hónap nem kis idő. A ruháim már megvannak, a cipőimet is nagyjából összeszedtem, már csak a fürdőből kell kipakolnom. Elrakom a hajszárítómat, a hajsütővasamat, a fésűmet, a különféle sminkes dolgokat, rakok két tusfürdőt és sampont, meg persze az elmaradhatatlan törülközőt. Késznek is nyilvánítom magam. Végignézem a gondosan megírt listámat, amit már vagy egy hete folyamatosan írok, hogy biztosan meglegyen minden. A lista aljára fel vannak írva az elektronikai dolgok, mint például a laptopom, a telefonom - mivel képes vagyok itthon hagyni - a tabletem és mindennek a töltője, illetve fej- és fülhallgató. Ezeket bedobálom egy kézi táskába, majd a hatalmas bőrönd tetejére helyezem. Hatalmas levegőt veszek, s miközben kifújom azt, ledőlök az ágyamra. A plafont bámulom, és gondolkodok, mit is kéne még elraknom, de tisztába vagyok azzal, hogy ennél biztosabban bepakolni már nem lehetne. 

Ránézek a telefonomra, s azon már annyi üzenet van, hogy a végét nem is lehet látni. 

Nash Grier: Ne feledd, hajnali 4-kor a házad előtt leszünk!

Cameron Dallas: Hey csajszi holnap indulunk és ne feledd sexy legyél😉

Matt Espinosa: Ne hagyd otthon a közös pólónkat!!!

Mr. Hill: Pontban hajnali négykor legyél kint a házad előtt. Nem késhetünk egy másodpercet se!

Derek Davis: Szia hugi! Holnap érkezek haza. Hallottam hogy elutazol így hazamegyek anyuhoz meg apuhoz. Vigyázz magadra! Pusz

Bring It Back-Third

Anya meghazudtolva önmagát száguldott át hozzám, autóval, 53 évesen. Abban a két percben az aggodalmam rohamosan nőtt. Abban a két percben a vérnyomásom az egekbe szökött. Abban a két percben a lehető legtöbb hajszálamat téptem ki. Abban a két percben úgy éreztem szétesik körülöttem a világ. 

Mikor anya hatalmas erővel tépte fel az ajtót tudtam, hogy hatalmas baj van. Ijedten tekintettem fel rá, igyekezve a legrosszabbra is felkészülni. 

-Anya mi történt?

-Apád..- és ennyit mondott ki. Eltört benne az a bizonyos mécses. A fájdalomtól a földre roskadt, engem még jobban megijesztve. Bár az igazi okát annak, hogy miért is sírt úgy, mint aki mindjárt elveszít valakit, csak később tudtam meg. De talán jobban is fájt. 

Miután egy kicsit összeszedte magát, hatalmas szemeivel rám nézett. Semmi mást nem mondott, csak egy szót. Egy szót, ami talán megbélyegezte az egész életemet. 

-Rákos..- s akkorra már nem csak egyik szülőm sírt. Megfagyva bámultam magam elé, s rá kellett jönnöm, hogy az eddig tökéletesnek hitt életem szétesik. Elvesztem életemben talán a legfontosabb személyt, erősnek kell mutatnom magam anyám előtt, hogy neki is könnyebb legyen feldolgoznia a tényt, miszerint elveszti szeretett férjét. S talán már tudtam, hogy sosem lesz minden a régi. Tudtam, hogy ha ennek vége, a szívemben marad egy tüske, ami örökre meggátolja azt, hogy igazán boldog lehessek.

Miután mind a ketten lenyugodtunk, kértem, hogy menjünk be hozzá a kórházba. Belül nem igazán voltam felkészülve arra, hogy a valóságban is szembesüljek a tényekkel, miszerint apám haldoklik. Viszont tudtam, hogy ez nem akadályozhat meg abban, hogy még láthassam. Ameddig csak lehet.

Undorodva lépem át a kórház ajtaját. Sosem szerettem ezt a helyet. A gyógyszerek és a fertőtlenítők szagának a keveredése, az idegesen rohangáló orvosok és a nővérek ide-oda szaladgálása, a kényelmetlen székek a szűk folyosókon. Mindig is utáltam. De most nem az a helyzet adódott, hogy fejvesztve rohanjak ki, ahogy a recepciós hölgy megkérdezi, hogy miben segíthet. 

Anya fejből emlékezett arra, melyik szobába is található apa, így egyenesen a lépcsők felé vettük az irányt. Ez a kórház jelentősebben kisebb, mint anno még Sydney-ben, de itt talán az orvosok is kedvesebbek velünk. A szobához érve első dolgom volt megnézni, hányas szobába is fekszik, hátha munka előtt vagy után lesz erőm bejönni. A kilincset anyu óvatosan nyomta le, gondolom azért, nehogy felkeltse a békésen alvó férjét. Könnyeimmel küszködve léptem át a küszöböt, s igyekeztem minél jobban elrejteni azokat. Tudom, hogy apunak is nehéz azzal a tudattal leélni az életét, hogy bármikor eljöhet a vég. Teste nyugodtan hevert az ágyon, pont úgy, ahogy otthon szokott a kanapén miközben a tévét bámulja. Most is éppen az egyik kedvenc csatornáját figyeli hatalmas nagy figyelemmel. Anya nagy óvatossággal becsukja mögöttem az ajtót, de a hangja így is megcsapja fülemet. Apa azonnal felénk kapja bánatos tekintetét, viszont amikor kék szemei megakadnak rajtam, szeme felcsillan, s mosolyra húzza vékony ajkát. 

-Spencer! De jó téged látni! Nem jöttél vasárnap ebédre - a végét már nagy szomorúsággal mondja. Megértem. Az én szívemet is elönti a megbánás.

-Igen tudom, de délelőtt egy fotózásom volt, és nagyon elhúzódott. Viszont megkaptam a képeket. Szeretnéd látni?- világ életemben arra vágytam, hogy vagy a kamera előtt vagy a kamera mögött álljak. Mindig is ezért harcoltam. S a legfontosabb segítőm apa volt. A mai napig imádja nézni a rólam készült képeket, még jó, hogy ma elküldték postán, és a recepción a kezembe nyomták. Apa szeme ismét felcsillan amikor látja, hogy egy vastag borítékot húzok elő táskámból. Óvatosan nyúl érte, és veszi ki kezemből. 

-Ide adnád a szemüvegem? A szemem se a régi már-keserűen felnevet, amit csak arra vélek, szeretné, ha egy viccnek tartanánk az ő hatalmas gondját. Megfordulok tengelyem körül, közben a szemüveget keresem. Hamar megtalálom, elbaktatok érte, majd azt is a kezébe adom. Anya leül mellé egy székre, és ő is elkezdi vele nézni. 

-Még ti a képeket nézitek elmegyek magamnak kávét venni. Ti kértek valamit?- a válasz egy egyszerű nem volt. Tudomásul veszem, hogy senki se olyan fáradt, mint én, s az ajtón kilépve első dolgom az, hogy megtaláljam apukám orvosát. Elfordítom fejemet jobbra, s máris egy fiatal orvosra lelek. 

- Elnézést! Meg szeretném érdeklődni, hogy kinek a betege Mr. Davis?

- Nos, ha elárulja a keresztnevét, többet mondhatok. 

-Paul. Paul Davis-az orvos bólogatva jelzi, megértette, amit mondtam. 

-Nos, akkor jó helyen jár. Dr. Stromberg vagyok. Miben segíthetek?

-Tudni szeretném, mennyire súlyos édesapám helyzete. 

-Nem szeretnék magának kertelni. Az apja elég súlyos eset. A rák kezdetben a májáról indult majd áttét keletkezett a tüdejében. A rák viszont már akkora, hogy műteni se lehet igazán. Viszont a kemo-terápiát alkalmazva csökkenthetünk eredeti méretéből, így műtő képessé téve a szerveit. 

-Értem. Mennyire van arra esély, hogy le lehet kicsinyíteni? 

-Az igazat megvallva nem sok. Az áttét is már nagy, időbe telhet, amíg egy kicsivel is kisebb lesz, de akkor lehet már késő. 

-És a kemo-terápián kívül van valami megoldás?

-Nem hinném. Az én tudásom szerint ezen már nem lehet segíteni. Viszont ha bármire rátalál, akkor állunk rendelkezésére, és kipróbáljuk. 

-Ez igazán sokat jelent. Jelentősen könnyített a lelkemen. Viszont van még egy kérdésem, ami mindennél jobban aggaszt. Mennyi ideje van még hátra?-a választól félek a legjobban. Tudom, hogy nem sok. Viszont az időt hallva akaratlanul is könnyezni kezdek.

Bring It Back- Second

Hellóka! Nos igen rég jelentkeztem. Nem terveztem magyarázkodni, de most muszáj lesz. Több ok is közrejátszott, miért is nem volt új rész. Az egyik az, hogy idén kezdtem a gimit. Kéttannyelvűbe járok, ezért sokat kellett tanulnom, hogy belerázódjak ebbe az egész hercehurcába, a gimit is szoknom kellett, az osztálytársaimmal alakítottam ki a kapcsolatokat, s a többi. A másik, hogy koleszos vagyok, ezért csak hétvégente vagyok itthon, laptop közelbe. Internetem van, csak a telefonomon, úgy viszont nehéz lenne kirakni a rézt. Viszont ma sok minden történt velem, hisz megpróbálkoztam belépni más világba - gondolok itt a fotózások és a színészet világára-, ami miatt Orosz Barbarával beszélgettem. Igaz nem sikerült, de rá kellett jönnöm, hogy nekem az írás marad, ezért próbálok csak erre - na meg persze a sulira - koncentrálni, így folytatom rendszeresen a blogot, emellett könyvet írok és novellákat. A nővérem tervezi, hogy amint kész lesz a könyvem, addig harcol, amíg ki nem adják, úgyhogy, lehet hamarosan láthatjátok a könyvesboltokban,és remélem venni is fogjátok. De nem is húzom az időt, jó olvasást, remélem tetszik, és lesz pár olvasó még!

Bring It Back - Second

Bring It Back-second

Magamban kis izgatottsággal írom meg a már megszokott szerződést, miszerint én készítek el egy fotósorozatot. Mikor elkészül a nyomtatásra kattintok, s várom, hogy a szerkentyű kiadja a lapot. A kis irodába, ahol néhány képen, egy asztalon és pár széken kívül nincs más, hírtelen csend lesz, csak a gép zakatolása hallatszik. Mind a ketten, én és Mr. Hill is várjuk, hogy megtörténhessen a mai nap utolsó dolga, ami nem más, mint, hogy aláírjuk a megegyezést. Mikor Mr. Hill belépett, hogy megbeszélhessük a megbeszélni valókat, nem is gondoltam volna, hogy hamarosan ennyi minden az ölembe hullik majd. A papírt a kezemben fogva aláírom először én, majd odanyújtom a velem szemben ülő, kissé borostás, körülbelül negyvenes éveiben lévő figurának. Zakója zsebéből előhúz egy gravírozott tollat, amit kicsit furcsállva nézek, de inkább figyelem, miközben átfutja szemeivel a kis szöveget, s kacskaringós betűkkel leírja nevét. Tollát visszahelyezi, a gondolom jól megérdemelt helyére, s rám néz.

-          Nos, akkor a megegyezés szerint szerdán jövünk a srácokkal, hogy elkészülhessen a fotósorozat – említi meg ismét a dolgot, viszont a szemében csillogást vélek fel, amikor a bizonyos személyeket említi.

-          Hány főről lenne szó, mivel akkor nem mindegy mekkora a terem nagysága – tudakolom meg, s láthatólag elgondolkodik a kérdésemen. Ezek szerint nem három főről van szó.

-          Hát gyors számításaim szerint tizenegy, h nem betegszik meg addigra egy se. Viszont ha ez előfordul, akkor mindenképp tolunk az időponton.

-          Értem. Hát akkor szerintem mindent elintéztünk – szólalok meg kis szünet után, s jelentősen a karomon lévő órára pillantok, ami háromnegyed tizenkettőt mutat - , viszont nekem most sietnem kell, már várhatnak rám – mosolyodom el kínosan, hisz nem így szerettem volna elválni a következő kuncsaftomtól. Megértően bólint, majd egy gyors kézfogást követően ketten lépünk ki a kis teremből. Sietős léptekkel haladok a már megszokott útvonalon, s lépek be az öltözőbe, ahol már vár a sok felvenni való ruha, a sminkes és a fodrász is. Pár perccel később már az előre elkészített háttér előtt állok, s a kamera apró kattogásait hallgatom. Örömmel teszek meg mindent, amit a mostani fotósom kér, s dicsérő szavakkal illett, mondván remekül be tudok állni, és tökéletes az alakom. Arcomon a mosoly még nagyobb lesz, hisz kinek ne esne jól ilyesfajta bók?

Kezdem viszont unni, hogy már lassan egy órája itt mozgolódok, s még mindig nem akarja befejezni a dolgát. Én tudom, milyen kamera előtt állni, ezért nem szoktam teljesen beleélni magam effajta fotózásokba, hisz tudom, mennyire fárasztó tud lenni ez az egész hercehurca. Lassan befejezi, de tényleg nagyon lassan, s én végre szabadulhatok a kamerától. De csak fél órára, hisz jön a következő. Ismét a kamera előtt fogok állni, annyi különbséggel, hogy azok a képek egy divatmagazinnak fognak menni, és több lány illetve fiú is szerepel majd. Nekem itt kevesebb lesz a feladatom.

Pár perc múlva az öltözőmbe haladok, ahol áthúzom a ruhámat, majd a hajammal is és a sminkemmel is babrálnak egy picit. Elmegyek inni pár kortyot, de ahogy pislogok egyet máris a fehér háttér előtt állok a többiekkel együtt.

Három órával később már az irodában jó kicsit leülni, de inkább összeszedem a holmiijaimat, és haza indulok. A portán a recepciós aranyosan rám köszön, de tudom, hogy csak a látszat kedvéért. Hogy miért? Ő is fotós akart volna lenni, de neki nem sikerült, pontosabban miattam, és érezhető a harag felém. De nem tehetek ellene semmit. Próbálkoztam már vele, de se a főnököm, se más cégek nem engedtek. Fanyarul mosolyogva nyitom ki az így is nehezen nyitódó üvegajtót, és a meleg Kaliforniai levegőbe kilépve egyből az autóm menedékébe vonulok. Szeretek a munkaidők vége előtt hazamenni, mivel így nem kell a délutáni kavalkádban hazaszenvednem magam, és hamar a ház hűvösségébe menekülhetek. Az út kevesebb mint fél órát vesz igénybe, a kis kerülőutam miatt, így hazaérve a konyhába sietek. Előveszek némi hozzávalót és főzök egy kis ebédet. A dolgomat a telefonom éles hangja szakítja félbe. Érdeklődve haladok a kis készülék felé, amire rápillantva anyukámat látom.

-          Szia anya! – köszöntöm egyből, boldogan mosolyogva.

-          Szia Drágám! Otthon vagy már? – hangjából hallom, hogy a sírás határán áll. Félve bólintok egyet, ami felesleges, hisz nem látja.

-          Igen, mi történt?

-          Átmegyek. Ez nem telefon téma – megrémiszt viselkedése, ezért félve nyitom ki az ajtót, amikor becsönget.