03:00. Telefonom iszonyatosan hangos zenélésbe kezd. Ilyedten ugrok fel puha párnáim közül, s pattannak ki szemeim egyszerre. Telefonom keresésére indulok, a zene egyre hangosabban szól, s van egy olyan érzésem, hogy anyu is fel fog kelni rá. Az egész ágyamat széttúrva se találok a keresett mobilra, így megadóan dőlök vissza párnáim közé. Hajam arcomba hullik, amit próbálok elfújni onnan, ám az a negyedik próbálkozásra is ugyan ott marad. A zene még megy, majd ismét megpróbálom eltűntetni arcomba lévő tincsemet. Az ajtó kicsapódik, mire oda kapom a fejem. Anyu kócos hajával, reggeli arcával és álmos szemeivel találom szembe magam. Miután észreveszi, hogy mit csinálok, elneveti magát.
-Meddig akarod még üvöltetni a rock zenédet? Lassan a szomszédok is átjönnek - jegyzi meg, de tudom, hogy őt különösebben nem zavarja zenei stílusom, sőt, már a szomszédok is megszokták,hogy az erősítőn is sűrűn hallgatok ilyes fajta zenéket.
-Nem találom a telefonom - mondom anyunak kétségbeesett hanggal, majd az ágyam egyik oldalán elhelyezett éjjeli szekrényre mutat. A telefonom ott van, világító képernyővel s hangos zenével. Hálás pillantással nézek anyura, majd mint akit egy ágyúból lőnek ki, vetődök az ágy másik oldalára, s nyúlok a már idegesítő eszközhöz. Az ébresztőt kikapcsolom, anyu kimegy a szobámból egy "készítek reggelit" momdattal, én pedig az órámra pillantva rohanok a fűrdőbe egy gyors zuhanyzásra. Hajamat már este megmostam, így azt csak kifésülöm. Az előre kikészített ruháimba bújok, s a tükör elé állva kezdem kicsit eltűntetni a hatalmas karikákat a szemem alól.
Tudni kell, hogy még miután a bátyám írt, felhívtam, s igen sokáig beszélgettunk. Kiderült, hogy a barátnőjét hamarosan feleségül is akarja venni, csak megvárja, míg apa jobb állapotba lesz. Aztán átterelődött rám a téma, pontosabban a párkapcsolati részre, hisz ő se akarja elhinni - az ő szavaival élve -, hogy "ilyen gyönyörű modell nőnek" miért nincs senkije? Ezt már én is sokszor kiveséztem magammal. Aztán sok sikert kívánt a turnéhoz, meg a bepasizáshoz is és elköszöntünk.
Miután megvagyok az arcom rendberakásával, hajamat egy laza konytba kötöm fejem búbjára, s a bőröndönet és a táskámat fogva lemegyek a nappaliba. Telefonomra pillantva tudatosul bennem az idő, majd a konyhába igyekszek, hogy nyugodtan tudjak reggelizni. Az asztalon már ott van egy halom rántotta és bacon. Nyálcsorgatva ülök le anyuval szembe, aki már neki is lát az étel elpusztításához. Én se haboztam tovább, egy hatalmas adag tojást rakok tányéromra.
Reggeli közben sokat beszélgetünk. Úgy mindenről. Már el akarom mondani anyunak, hogy haza jön a rég "elveszett" bátyám, de Derek megígértette velem, hogy ne tegyem. Anyu érezi, hogy valamit eltitkolok előle, de azonnal terelem a témát egy olyan okkal, hogy minjárt itt lesznek a fiúk. Ő csak a kezembe nyomja a kedvenc termoszom, ami tele van gőzölgő kávéval. Ismét hálásan pillantok rá, s bele is kortyolok a kis üvegbe. A meleg ital lassan megy le a torkomon, felmelegítve engem is. Sokáig nem tudom élvezni, mert hangos dudaszó hallatszik. Azonnal anyura nézek, akinek szó szerint egyik szeme sír, másik pedig nevet. Gyorsan kiheseget a konyhából, megfogom a cuccaimat, s szaladok is ki a friss, hajnali levegőre. Kint egy fekete, sötétített ablaku busz vár, amiből, ahogy kijöttem, szállíngóztak ki a srácok. Mindegyik egy-egy öleléssel fogadott, majd betették a táskáimat a többi közé.
-Hallod Spen! - kiált oda nekem Cam - Te kevesebb cuccot hoztál mint mi- röhög fel, s lecsukja a csomagtartó ajtaját.
-Pedig még gondolkodtam azon hogy szedek ki pár ruhát-nevetek vele, majd anyuhoz fordulok, akit alaposan megölelgetek, megpuszilgatok, s csak azt veszem észre, hogy egyre több kéz van körülöttem. Most anyun a sor, így ő nevet. A fiúktól is könnyezve köszön el. Örülök neki,higy jó kapcsolatban vannak. A srácok így is jó sokszor pofánkodták be magukat hozzánk, és anyu nagyon megszerette őket. Konkrétan a fiainak tekinti őket.
Miután végeztünk Mr. Hill szól, hogy én ülök az anyósülésre, mert azt a fél órát is alig bírta ki, úgy, hogy Nash ült mellette. Mosolyogva ülök be az ülésbe, vigyázva, hogy egyik fiú se lássa. Becsukom qz ajtót, s várok. Bentről látom, hogy Nash nyitja azt, majd amikor észrevesz meglepődve magyarázza, hogy az márpedig az ő helye. A managerük szól rá, hogy ő kért meg erre, mivel nem hajlandó három órát mellette ülni, és, hogy nagyon gyorsan tolja befele a buszaba a hátsóját, mert le fogjuk késni a repülőt. Nash erre durcásan fogta magát, s beült a MÖGÖTTEM lévő egyetlen üres helyre. Lesznek még itt bajok.
Anyunak integetve, dudálva haladtunk el a kis utcából. Telefonomat előveszem, s írok Dereknek egy üzenetet, hogy elindultam a repülőre.
-Ki az a Davis és miért írsz neki?- kérdezi Nash, mire én teljesen megilyedek, s a telefonomat is kis híján eldobom.
-A bátyám, és azért mert este megkért rá-magyarázom a gyönyörű szemébe nézve. Nyitná már a száját egy újabb kérdésre, de Cameron, aki mellette ül, előbb teszi.
-Neked van tesód?- kérdezi Cam teli szájjal. Gusztusos, hogy láttam milyen chipset eszik.
-Van. És mielőtt megkérdeznétek 27 éves és nagyon hasonlítunk a korkülömbség ellenére.
-Mindent elmondtál- nevet fel Gilinsky.
Telefonomon megnyitom a Snapchat nevű alkalmazást, s felemelem a készüléket.
-SRÁCOK SELFI!-kiabálom el magam, mire az összes hímnemű pózol. Lenyomom középen a gombot, majd "Utazás van✌📷🌏🌍🌎🚗" felirattal kiposztolom.
Hát valahogy így indul egy turné velük, a MagCon fiúkkal.
18 május 2016
15 május 2016
Bring It Back-Fourth
Egy hét. Egy hét telt el az óta, mióta apámról kiderült, hogy rákos. Ez idő alatt mondhatni nem igazán sok minden történt. Minden napom azzal kezdődött, hogy bementem a kórházba érdeklődni és meglátogatni apát, majd elmentem dolgozni. A munkát végigszenvedtem, hazamentem, lezuhanyoztam, ettem valamit, aztán ismét a kórház falai között kötöttem ki,haza hoztam anyut, hogy pihenjen, mert minden este valamelyik rokonunkkal visszamegy apuhoz, és pihennie is kell valamikor. Az orvosok és a nővérek teljesen megértik, hogy anya ott van éjjel nappal, így már egy plusz ágyat is vittek a szobába. Anyut magamhoz költöztettem, legalább addig, amíg aput ki nem engedik, de szeretném, ha utána is itt lennének. Az ő házukat meg majd eladnánk, hogy apu gyógyszereit tudjuk belőle állni. Meg persze a temetése sincs kizárva. Anyuval mindketten tudjuk, hogy apunak csak hetei vannak hátra, és kell gondoskodnunk az anyagiakkal is. Emellett a munkám egyik része nagyon beindult. Egyre többen jönnek hozzám fotósorozatokat készíttetni, így már nem igazán tudok a modellkedésre időt fordítani. Az igazat megvallva nem is bánom. Persze kicsit hiányzik a sok pózolgatás. Viszont van itt még valami.
- Figyelj anyu. Van egy dolog amit el kell mondanom. Viszont ha ellenzed, megértem. Semmi gond. De jogod van tudni róla.
- Bármi is az, tudod, hogy én támogatlak. Igaz, hogy nehéz időket élünk, de te attól élheted az álmaidat.
- Igen ezt mind tudom. De ez most más.
- Akkor mondd! Nem fogom leharapni a fejed - s ebben az egy hétben talán most először láttam egy kis igazi mosolyt szája sarkában. Hasamban viszont nagy izgalom keletkezik, ez a nyugodtság nem marad meg sokáig benne. Fejünk felett a lámpa pirosan villog, ezért megállok az autóval.
- Meséltem, hogy a héten készítettem bizonyos MagCon fiúkkal egy sorozatot.. vagyis egy plakátot. Nos... ők megkértek, hogy menjek velük az utolsó turnéjukra fotózni. Én azt mondtam, hogy átgondolom. Már tudom pár napja, de nekem is át kellett gondolnom. Arra jutottam, hogy megbeszélem veled, tanácsolsz valamit, s talán el fogom tudni dönteni.
- Ez fantasztikus! Én semmi pénzért nem hagynám ki.
- Sejtettem hogy ezt mondod - mosolyodok el én is. A lámpa zöldre vált, az autóval pedig megyünk tovább - Viszont ez nem kis időt jelent. Minimum két hónap. A fiúk az egész világot körbe akarják járni, mivel befejezik a MagCon életet. Mindenki megy a saját útján tovább. És én nem most tervezem elhagyni ezt a kis várost, itt van apa. Bármi baj van nem tudok segíteni, valljuk be, te se vagy már olyan fitt. Aztán ha bekövetkezik a vég, akkor nem tudok itt lenni. Nem fogok tudni neked segíteni, ott akarom lenni melletted. De ezt esetleg Európából nem lehet - könnyeim már patakokban folynak. Szerencse, hogy már a házam előtt állunk. Ahogy elfordítom a kulcsot az autóban fejemet a kormányra hajtom, s úgy itatom az egereket. Anyu nyugtatásképp a hátamat kezdi simogatni. Emlékszem, kiskoromba mindig ezt csinálta, ha ideges vagy szomorú voltam. De tudom, hogy ez most nem segít. Fáj az a tudat, hogy apám haldoklik, hogy nem tudom megvalósítani az álmom és, hogy egy ideig nem is szabadulok ebből a poros városból.
- Menjünk be, főzök egy teát, és megbeszéljük. Átnézzük a jó és a rossz oldalát is, és majd te eldöntöd. Vagy ha neked jobb az, akkor együtt döntjük el - ötletére rábólintok. Kezébe nyomom a lakás kulcsát, s már szinte azonnal a konyhába voltunk. Ő elővette a vízforralót, a különböző teákat. Az agyam ezerrel pörög, nem tudom mi legyen, aggódok a szüleimért. Aggódok a lehetőség miatt. De bármelyiket választom, lehet elvesztem a másikat. Anya leteszi elém a kedvenc bögrémet, ami tele van a kedvenc teámmal. Kinyit egy szekrényt, amiből elővesz apró teasütiket, s rám nézve kezdi sorolni az előnyeit a turnénak. Persze én azonnal a hátrányait mondom. A végére már egymás szavaiba vágva magyarázunk egymásnak, amiből egyikünk se ért egy szót se, úgyhogy csak elnevetjük magunkat.
-Anya te mostanában egyre boldogabb vagy. Mi történt, amiről én nem tudok? - húzogatom szemöldököm.
- Szülinapodig akartam várni...
-Várj! Ugye nem azt akarod mondani, hogy örökbe fogadtok egy gyereket?- kérdezem kissé hisztérikusan. Itt vagyok húsz éves, már nem testvért, hanem gyereket szeretnék.
-Nem, dehogy! Azt már én sem vállalnám. Ez jobb, és ha nem vágnál a szavamba el is tudnám mondani - aprót bólintok, jelezve, hogy mondhatja - Apád már sokkal jobban van. A daganat lejjebb ment, hamarosan műthetik - mosolyodik el a végén, én pedig nagy örömömben nyakába ugrok, s látásom máris torzul. Ebben a pillanatban pedig eldőlt a választásom.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Aznap este hívtam is Mr. Hill-t, akinek elújságoltam a remek hírt, miszerint megyek velük a turnéra. A feltételek nagyszerűek. Kapok külön autót, saját sofőrrel, és igazából csak a fellépésen és a Meet&Great-en kell ott lennem, és csak kivételes esetekkor az ő turnébuszukon kell lennem és szintén fotóznom kell. A délelőttjeim teljesen szabadok lesznek, mehetek arra, amerre csak szeretnék, hisz úgysem tudják, ki is vagyok. Egyszóval fantasztikus lesz.
Most épp a ruháimat és egyéb holmijaimat szedem össze, amiből rengeteg van, hisz két hónap nem kis idő. A ruháim már megvannak, a cipőimet is nagyjából összeszedtem, már csak a fürdőből kell kipakolnom. Elrakom a hajszárítómat, a hajsütővasamat, a fésűmet, a különféle sminkes dolgokat, rakok két tusfürdőt és sampont, meg persze az elmaradhatatlan törülközőt. Késznek is nyilvánítom magam. Végignézem a gondosan megírt listámat, amit már vagy egy hete folyamatosan írok, hogy biztosan meglegyen minden. A lista aljára fel vannak írva az elektronikai dolgok, mint például a laptopom, a telefonom - mivel képes vagyok itthon hagyni - a tabletem és mindennek a töltője, illetve fej- és fülhallgató. Ezeket bedobálom egy kézi táskába, majd a hatalmas bőrönd tetejére helyezem. Hatalmas levegőt veszek, s miközben kifújom azt, ledőlök az ágyamra. A plafont bámulom, és gondolkodok, mit is kéne még elraknom, de tisztába vagyok azzal, hogy ennél biztosabban bepakolni már nem lehetne.
Ránézek a telefonomra, s azon már annyi üzenet van, hogy a végét nem is lehet látni.
Nash Grier: Ne feledd, hajnali 4-kor a házad előtt leszünk!
Cameron Dallas: Hey csajszi holnap indulunk és ne feledd sexy legyél😉
Matt Espinosa: Ne hagyd otthon a közös pólónkat!!!
Mr. Hill: Pontban hajnali négykor legyél kint a házad előtt. Nem késhetünk egy másodpercet se!
Derek Davis: Szia hugi! Holnap érkezek haza. Hallottam hogy elutazol így hazamegyek anyuhoz meg apuhoz. Vigyázz magadra! Pusz
16 április 2016
Bring It Back-Third
Anya meghazudtolva önmagát száguldott át hozzám, autóval, 53 évesen. Abban a két percben az aggodalmam rohamosan nőtt. Abban a két percben a vérnyomásom az egekbe szökött. Abban a két percben a lehető legtöbb hajszálamat téptem ki. Abban a két percben úgy éreztem szétesik körülöttem a világ.
Mikor anya hatalmas erővel tépte fel az ajtót tudtam, hogy hatalmas baj van. Ijedten tekintettem fel rá, igyekezve a legrosszabbra is felkészülni.
-Anya mi történt?
-Apád..- és ennyit mondott ki. Eltört benne az a bizonyos mécses. A fájdalomtól a földre roskadt, engem még jobban megijesztve. Bár az igazi okát annak, hogy miért is sírt úgy, mint aki mindjárt elveszít valakit, csak később tudtam meg. De talán jobban is fájt.
Miután egy kicsit összeszedte magát, hatalmas szemeivel rám nézett. Semmi mást nem mondott, csak egy szót. Egy szót, ami talán megbélyegezte az egész életemet.
-Rákos..- s akkorra már nem csak egyik szülőm sírt. Megfagyva bámultam magam elé, s rá kellett jönnöm, hogy az eddig tökéletesnek hitt életem szétesik. Elvesztem életemben talán a legfontosabb személyt, erősnek kell mutatnom magam anyám előtt, hogy neki is könnyebb legyen feldolgoznia a tényt, miszerint elveszti szeretett férjét. S talán már tudtam, hogy sosem lesz minden a régi. Tudtam, hogy ha ennek vége, a szívemben marad egy tüske, ami örökre meggátolja azt, hogy igazán boldog lehessek.
Miután mind a ketten lenyugodtunk, kértem, hogy menjünk be hozzá a kórházba. Belül nem igazán voltam felkészülve arra, hogy a valóságban is szembesüljek a tényekkel, miszerint apám haldoklik. Viszont tudtam, hogy ez nem akadályozhat meg abban, hogy még láthassam. Ameddig csak lehet.
Undorodva lépem át a kórház ajtaját. Sosem szerettem ezt a helyet. A gyógyszerek és a fertőtlenítők szagának a keveredése, az idegesen rohangáló orvosok és a nővérek ide-oda szaladgálása, a kényelmetlen székek a szűk folyosókon. Mindig is utáltam. De most nem az a helyzet adódott, hogy fejvesztve rohanjak ki, ahogy a recepciós hölgy megkérdezi, hogy miben segíthet.
Anya fejből emlékezett arra, melyik szobába is található apa, így egyenesen a lépcsők felé vettük az irányt. Ez a kórház jelentősebben kisebb, mint anno még Sydney-ben, de itt talán az orvosok is kedvesebbek velünk. A szobához érve első dolgom volt megnézni, hányas szobába is fekszik, hátha munka előtt vagy után lesz erőm bejönni. A kilincset anyu óvatosan nyomta le, gondolom azért, nehogy felkeltse a békésen alvó férjét. Könnyeimmel küszködve léptem át a küszöböt, s igyekeztem minél jobban elrejteni azokat. Tudom, hogy apunak is nehéz azzal a tudattal leélni az életét, hogy bármikor eljöhet a vég. Teste nyugodtan hevert az ágyon, pont úgy, ahogy otthon szokott a kanapén miközben a tévét bámulja. Most is éppen az egyik kedvenc csatornáját figyeli hatalmas nagy figyelemmel. Anya nagy óvatossággal becsukja mögöttem az ajtót, de a hangja így is megcsapja fülemet. Apa azonnal felénk kapja bánatos tekintetét, viszont amikor kék szemei megakadnak rajtam, szeme felcsillan, s mosolyra húzza vékony ajkát.
-Spencer! De jó téged látni! Nem jöttél vasárnap ebédre - a végét már nagy szomorúsággal mondja. Megértem. Az én szívemet is elönti a megbánás.
-Igen tudom, de délelőtt egy fotózásom volt, és nagyon elhúzódott. Viszont megkaptam a képeket. Szeretnéd látni?- világ életemben arra vágytam, hogy vagy a kamera előtt vagy a kamera mögött álljak. Mindig is ezért harcoltam. S a legfontosabb segítőm apa volt. A mai napig imádja nézni a rólam készült képeket, még jó, hogy ma elküldték postán, és a recepción a kezembe nyomták. Apa szeme ismét felcsillan amikor látja, hogy egy vastag borítékot húzok elő táskámból. Óvatosan nyúl érte, és veszi ki kezemből.
-Ide adnád a szemüvegem? A szemem se a régi már-keserűen felnevet, amit csak arra vélek, szeretné, ha egy viccnek tartanánk az ő hatalmas gondját. Megfordulok tengelyem körül, közben a szemüveget keresem. Hamar megtalálom, elbaktatok érte, majd azt is a kezébe adom. Anya leül mellé egy székre, és ő is elkezdi vele nézni.
-Még ti a képeket nézitek elmegyek magamnak kávét venni. Ti kértek valamit?- a válasz egy egyszerű nem volt. Tudomásul veszem, hogy senki se olyan fáradt, mint én, s az ajtón kilépve első dolgom az, hogy megtaláljam apukám orvosát. Elfordítom fejemet jobbra, s máris egy fiatal orvosra lelek.
- Elnézést! Meg szeretném érdeklődni, hogy kinek a betege Mr. Davis?
- Nos, ha elárulja a keresztnevét, többet mondhatok.
-Paul. Paul Davis-az orvos bólogatva jelzi, megértette, amit mondtam.
-Nos, akkor jó helyen jár. Dr. Stromberg vagyok. Miben segíthetek?
-Tudni szeretném, mennyire súlyos édesapám helyzete.
-Nem szeretnék magának kertelni. Az apja elég súlyos eset. A rák kezdetben a májáról indult majd áttét keletkezett a tüdejében. A rák viszont már akkora, hogy műteni se lehet igazán. Viszont a kemo-terápiát alkalmazva csökkenthetünk eredeti méretéből, így műtő képessé téve a szerveit.
-Értem. Mennyire van arra esély, hogy le lehet kicsinyíteni?
-Az igazat megvallva nem sok. Az áttét is már nagy, időbe telhet, amíg egy kicsivel is kisebb lesz, de akkor lehet már késő.
-És a kemo-terápián kívül van valami megoldás?
-Nem hinném. Az én tudásom szerint ezen már nem lehet segíteni. Viszont ha bármire rátalál, akkor állunk rendelkezésére, és kipróbáljuk.
-Ez igazán sokat jelent. Jelentősen könnyített a lelkemen. Viszont van még egy kérdésem, ami mindennél jobban aggaszt. Mennyi ideje van még hátra?-a választól félek a legjobban. Tudom, hogy nem sok. Viszont az időt hallva akaratlanul is könnyezni kezdek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)